Novella

  A fejemet fogtam. Őrület szélén álltam, mint már olyan sokszor abban az időben. De ez valahogy más volt. Valahogy... Őrültebb.
  - Mit fogsz most csinálni? - időközben el is felejtettem, hogy Craig is velem van. Úgy éreztem magam, mint otthon bármikor.
  - Nem tudom. - valltam be. Újabb cigarettára gyújtottam, melynek vége halvány mécsesként világított a hűvös éjszakában, füstje pedig szellemként kavargott körülöttünk. Ismét elöntött az a kellemes érzés, ami beindítja az agyam megfelelő működését. Nem mintha a hamutálban elnyomott 20 csikket nem az előző órában pumpáltam volna el...
  Egy víz közeli, magasra épített faház teraszán voltunk. Egy fapadon ültem, velem szemben, a faasztalon pedig egy laptop világított, és fáradhatatlanul mutatta a lejátszási listát. Szomorú, nyálas zenéket hallgattam. Azoknak éreztem szükségét.
  - Szerinted megérte, Corey? - kérdezte Craig ismét. Haboztam.
  - Néha... áldozatokat kell hozni. - azzal felálltam, és elindultam le a lépcsőn. Még lefelé menet visszakiáltottam neki.
  - Majd utána elválik, hogy megérte-e. - azzal kiléptem a kiskapun, s ezzel a mozdulattal egy időben eleredt az eső.
  Kétségbeesetten ráztam meg az üres cigis dobozt, majd elmosolyodtam és felsóhajtottam.
  - Ó, Corey... elfelejtetted, hogy itt 20 km választ el a legközelebbi trafiktól.