Aki rítust kiált... - Démonok Között 4

    

Beköszöntött az ősz, és amint pár fokot esett a hőmérséklet - ahogy lenni szokott -  idén is kitaláltam, hogy novemberig márpedig csak horrorfilmeket vagyok hajlandó nézni. A héten többet is sikerült elfogyasztani, ezek között voltak jobbak (pl. Fegyverek) és rosszabbak (pl. The Deliverance) is. Az új The Conjuring pedig nem maradhatott ki a listából. 

    Vártam a sorozat zárórészét - örültem is, hogy erre az időszakra esett -, az előző epizódokat szerettem (a harmadik részt leszámítva), és többször újra is néztem őket (a harmadik részt leszámítva). Úgyhogy randira invitáltam magam, igent mondtam, megfogtam saját kezemet, vettem egy nagy popcornt, és úgy ültem be a Sugárba, ahogy illik. Nyilván SPOILER lesz, szóval ha nagyon megnéznéd, előbb tedd meg, aztán utána gyere vissza (szerintem). 

    Azzal a tudattal ültem a vászon elé, hogy ez bizony nem lesz jó. A film és valamennyi whiskey után nem tudom eldönteni, hogy ez az elvárásom teljesült-e. Az egész biztos, hogy rossznak nem mondanám, és az is, hogy egyáltalán nem bánom, hogy megnéztem. De mivel szeretem a szériát (a harmadik részt leszámí-) lehet, hogy elfogult vagyok. Az első részt még nagyon tiniként láttam, és azon felül, hogy azóta félek minden szekrény tetejétől is hatással volt az ízlésemre a horrorok terén. Ez persze az elmúlt tizenvalahány évben változott, de a The Conjuring (avagy a Démonok Között) mindig ott maradt a kedvencek listáján. A Marvelesedés következtében hozzákerült további filmek (Annabelle, Az Apáca, stb.) viszont nem tudtak ilyen közel jutni hozzám. 

    Egyik Warren sem fiatal, kivéve a nyitásnál, mert akkor annyira azok, hogy más színészduó játsza a házaspárt. 22 évvel történetünk jelene előtt majdnem pitch blackben (😏) összeakaszkodnak egy tükörrel, ami jól megmutatná nekik önmagukat. Amint egyikük megérinti az üveglapot az megreped, és inkább elmennek gyereket szülni a démoni ráhatástól, aki egy percig nincs is jól a procedúra után. Nagyjából 60 másodpercnyi imádkozást követően nagy az öröm, mutatják is a vágóképek, hogy hogyan készül a körhintán a noname-ből a gyereket nevelő Patrick Wilson (a filmben Ed) meg a Vera Farmiga (Lorraine).
A korábbi részekből (a harmadik részt lesz-) tudjuk, hogy a kisleány (Judy) anyjához hasonlatosan szintén médium. Lorraine megpróbálja megvédeni őt azzal, hogy tanít neki egy nem Bene Gesserit mantrát, amivel az elméjét ostromló képeket és negatív gondolatokat jó alaposan távol tudja tartani. Tízből kilenc pszichológus nem volt a moziteremben, de helyettük is sóhajtottam. A tükörről semmi, az azt birtokló antikváros kislányról semmi, de egy új család kerül bemutatásra közben, ahol sok a gyerek, kettő a nagyszülő, és jó a hangulat. Kifejezetten jól ejtik el az információkat a kezdődő paranormális jelenségekről egy kellemes ünnepre készülős jelenetben. A családban felbukkan az általunk korábban látott tükör, és elképesztő gyorsasággal indulnak be az események. A jumpscare sok, de ahogy a szériában (a harmadik ré-) megszokhattuk, ezek kreatívan vannak megkomponálva, jól játszanak az idegekkel, és ha az ember nem magával randizik a film közben, sok az opció arra, hogy közelebb húzódjon a szerencsés másikhoz. 

    Miközben a család nincs jól, a Warrenék - kifejezetten Ed - öregszenek. Megint láttuk, ahogy előadást tartanak a régi diavetítőjükkel, szinte ugyan azokban a göncökben, amikben az első részben is. A diavetítő se működik jól, és mikor felkapcsolják a villanyt, a szokásos, megtöltött terem helyett egy szinte üres előadót látunk, ahol mindösszesen néhány vicceskedő suhanc nem érdeklődik a mondandójuk lényege iránt. Ed szíve nem a legjobb, túl van egy szívrohamon, a korát és nyomozásainak végét nem akarja elfogadni. Lányuk is felnőtt, és hozná immár saját emberét bemutatni. Hármójuk (később az új párral kiegészülve négyőjük) dinamikája tetszetős, a két Warren színésze jól hozza a szeretetteljes, gyerekükért aggódó házaspárt. Egyikőjük az idő ellen harcol, másikuk pedig a lánya mentális egészségét ostromló látomások ellen, és mindketten falakat próbálnak emelni az őket megrémítő dolgok és maguk közé. Mindketten menekülnek, csak különböző irányokba. Judyt eközben egyre több látomás kínozza, amik egyre élénkebbek, és egyre szorosabban kapcsolódnak a valósághoz, anyja pedig egyre inkább arra buzdítja, hogy zárja ki ezeket a kis mondókájával. Sóhaj. 

    A látomások, és végül a szövetséges papjuk halála elvezeti Judyt a démonnal sújtott családhoz, ahová követi a mesternégyes maradéka, és nagyon gyorsan eldöntik, hogy egye-fene, még egy utolsó rítusok belefér. 

Judy párjáról, Tonyról is megtudunk többet, aki ideálisan lett megírva ahhoz, hogy kapcsolódjon a családhoz. Korábbi munkájában (rendőr) kishíján életét vesztette, de egy isteni csoda megmentette (ahogy Judyt is), ennek hatására pedig feladta azt a potenciális nyomozással járó munkát amit végzett, annak érdekében, hogy biztosítsa saját életét, és a csalájával legyen (amivel Ed harcol). 

    A tükördémon Judyt akarja és meg is szállja, mivel a többieken nagyon vastag a plotarmor. Jól megállítja Ednek is a szívét, akinek nem kéne még egy szívroham, de van nála aszpirin protect, Lorraine-t baltával kergeti az Avatar frontembere a pincében, Tony pedig veszekszik a kocsival meg egy ajtóval. Judyt megmentik önmagától, végül meg akarják ördögűzni a tükröt, ami rájuk támad. A fájószívű Ed démoni tükörképével ordítozik, Lorraine mögötte sikong, Judy hátat fordítva nekik magzatpózban ismételgeti a mondókát, miközben az elátkozott tárgy teljes súlyával nehezedik Tony nyakára, és elég nehéznek is tűnik. Lorraine megkéri a lányát, hogy ne forduljon el, ne zárja ki a dolgot: nézzen szembe vele. Hárman farkasszemeznek saját démoni alakjukkal, hogy megmentsék magukat, és a családba bekerült jó ember életét. A szülők ezúttal nem futnak el attól a traumától, ami a múltban érte őket, és a lányuk sem hagyta, hogy a félelem menekülésre késztesse. Tony hamarosan levegőt kap. 

    A démonűzés vége a korábbiakhoz hasonlóan (a harm-) giccses, de szól valamiről. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy ez az egyetlen olyan démoni entitás a teljes franchise-ban, aminek nem alkottak kivehető saját alakot. 

Az utolsó képkockákon Ed átadja démoni tárgyakkal telelévő pincéjük kulcsát Tonynak, majd a lányuk esküvőjén táncolva Lorraine megjósolja férjével közös jövőjét: nem nyomoznak többet, megöregszenek békességben, és látogatják őket az unokák. 

    Vizuálisan nem annyira erős, mint az első kettő, bár ennek is van egy sajátos hangulata. A megjelenő lények kellően ocsmányak, ami még akkor is tud fájdalmat okozni, ha az ember számít a jumpscare-re (korábban dicsértem ezeket, fenn is tartom, de azért van, ami kiszámítható). 

    Összefoglalva azt, amit szerintem a film mondani akar: A szembenézés saját hibáinkkal, sötét oldalunkkal és azokkal a félelmekkel, amiket megörököltünk, fontos. A múltbeli ballépéseink és traumáink tagadása és elfojtása a jövőnkbe kerülhetnek. Osszuk meg ezt azokkal, akik szeretnek bennünket, és aggódnak értünk. Önmagunkért is fontos ezt megtennünk, de a másokkal való kapcsolatunkat is megmentheti, ha időben lépünk. De azt meg kell tanulnunk, hogy ez a lépés mikor kell, hogy a szembenézés vagy a visszavonulás legyen.
Nem gondolom, hogy ezekről soha nem esett szó vagy filmekben, vagy bármilyen más platformra készült alkotásban. Nem gondolom, hogy minden hibátlan (MI TÖRTÉNT AZ ANTIKVÁROSSAL??), azt sem, hogy jobb lenne, mint bármelyik  rész a szériában (a h-), de a maga James Wan-os köntösében (sem ezt, sem az előzőt nem ő rendezte, de producerként jelen volt) is értékesebb horrorfilmnek tartom, mint a legtöbbet, ami az elmúlt években megjelent. Az általam kiemelt dolgok jól működnek a filmben, és jól közvetíti ezt az üzenetet. Legalábbis jobban, mint a műfajban hasonlót adni akaró társai. DE a plotarmor vesz el erőt a filmtől, Ed gyógyszeres mutatványa egész kellemetlen, ahogy bizonyos dolgok gyors lezárása vagy félresöprése sem segít. Konklúziók néha ugranak be a semmiből, az új családban senkit nem ismerek és nem is kedvelek igazán; azon kívül, hogy szenvednek, nem sok szerepük van a filmben, de elég sokat vannak a képernyőn. Ezen felül vannak kellően logikátlan lépések is, mint például a tükör elszállítási kísérlete. Hibából, vagy megkérdőjelezhető dolgokból van elég. 

Szóval:

Örülök-e, hogy megnéztem? Igen. 

Élveztem-e? Igen. 

Elégedett vagyok-e? Nem teljesen.

Van-e hiányérzetem? Akad. 

    Ha szeretted a korábbiakat (-), javaslom, hogy nézd meg. Az én lelkemnek jót tett egy lezárás, és remélem, hogy nem fogunk több részt kapni ezután, eléggé súlytalanná tenné az amúgy szép búcsút a Warrenéktől. Ha újranézem majd a sorozatot () - mert ilyen biztosan lesz -, ezt sem fogom kihagyni. 

U.i.: Tudtad, hogy Vera Farmiga kb. egy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy frontember lesz egy metalzenekarban?