Olvasatlan üzenet

 Jó ideje Te voltál az egyetlen jó dolog, amit megálmodtam. És mióta álmodom, Te voltál a legjobb mind közül. 
Az első ébredés pillanatai a hajnalban fájdalmasak voltak. Nem emlékszem teljesen tisztán. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, hogy visszaaludjak. Csak egy rövid időre. Sikerült. 
És amint az egymáshoz nem passzoló elemek létrehozták azt a furcsa, időtlen-idétlen világot - ahonnan általában menekülni szoktam - egyből tudtam, hogy létezel. A telefonom után nyúltam, hogy elolvassam aközül a pár üzenet közül, amit eddig küldtél, a legfrissebbet. Miközben olvastam, mint anno romantikus tinédzserként megesett velem egy párszor éreztem, hogy az arcom mosolygásra kényszeríti a tudat, hogy írtál. A tudat, hogy jól érzed magad velem. A tudat, hogy hamarosan újra látlak, mert Te is így akarod. 
Megérkeztél a csendes teraszra, felálltam a kávém mellől, hogy üdvözöljelek. Zakatolt a szívem. Gyönyörű voltál. Elképesztően vicces, lenyűgözően intelligens. Beléd habarodtam, és Te belém. Pillanatok alatt éltem át napokat, ahol vártam, hogy újra találkozzunk, és legyünk együtt boldogok.
Az voltam. 
Emlékszem az arcodra, a ruháidra. Arra is, hogy mennyire vagy magas. Emlékszem, mennyire vártam minden beszélgetésünk alkalmával, hogy enyhén fátyolos alt hangodon újra megszólalj. Emlékszem, hogy amikor elnevetted magad, nem tudtam mást tenni, mint őszintén örülni neki. 
Találkoztam a családoddal, Te a barátaimmal. Utóbbiak nevetve cukkoltak mindig, mielőtt megjelentél. 
És az utolsó nap, mikor utoljára láttalak, nehéz volt. Próbát kellett kiállnom a családod előtt, hogy méltó vagyok-e hozzád - ne légy meglepődve, hisz ez mégiscsak egy álom. 
Rettegtem. De ha a szemedbe néztem, újra mosolyognom kellett. Készen álltam arra, hogy remegve bár, de bármivel szembenézzek érted. 

Megmozdultam, és éreztem, hogy az ágyamban fekszem, mosolyogva. Boldog voltam. De egyre közelebb húzott magához a valóság. 
Kétségbeesve próbáltam nem mozogni. Belekapaszkodtam a várakozás érzésébe, ami azt súgta, hogy hamarosan újra találkozunk, és görcsösen szorítottam magamhoz. Minél jobban próbálkoztam, úgy változott az érzés. Vártam, hogy abban a világban találkozzak veled, ahol van idő. Ahol vagyok én. De az ébrenlét megragadott, és nem eresztett. Erővel tartottam csukva a szemeim. Ott kerestelek, a sötétben. 
Nem találtalak. És ekkor már tudtam, hogy nem is foglak. 

Talán még nem vagyok teljesen ébren, de azt akartam, hogy tudd, milyen volt. Még mindig látom magam előtt az arcod. 

Idiótának érzem magam. Gyakran nem írok le dolgokat, mert attól félek, akkor magamhoz kötöm őket, és egy illuminált gondolatból ténnyé növik ki magukat. Te megérdemelted volna, hogy több legyél egy gondolattól. Még akkor is, ha ezt soha nem fogod elolvasni. 
Hogyan is olvasnád? Nem létezel. 

Idiótának érzem magam.