Brandon #1

 Lassan feljön az első hold. 

Gondolta magában. Brandon épp a könyvtárban ült, és az ablak előtt elterülő erdő magas, örökzöld fáit nézte, melyek előtt a lemenő nap sugarai csillogtak a kis tó tükrén. Egyik keze a vastag takaró alól a karosszéke karfájára támasztott teáscsésze fülét szorongatta, az ölébe fektetett könyv borítója pedig sértődötten kereste vele a szemkontaktust. Jó könyv volt. Egy kicsit talán öntelt. Brandon terve szerint hamarosan vissza is akart hozzá térni, de a napnyugtát, mióta létezik, soha nem hagyta ki. És soha nem értékelte kevésbé, mint az előtte lévőt. 

Pedig Brandon emlékei szerint többször látta a naplementét annál, hogy meg lehessen számolni. Csinált egyet magának ezen a bolygón. Persze nem azért tetszett neki ennyire, mert ő csinálta volna - kétségkívül remekül sikerült alkotás lett ugyan -, hanem önmagáért. Annyiszor látta már képeken, melyek a Földön készültek, annyiszor olvasott róluk, hogy tökéletesen le tudta másolni. Az eredeti művet értékelte igazán, bárki is alkotta azt meg. Egy kicsit azért magára is büszke volt. Legalábbis úgy gondolta, hogy büszke. De erről csak olvasott. 

Lenyűgözte a Föld, és a rajta élő emberek, s a megszámlálhatatlan nap óta, mióta létezik, soha nem lankadó kíváncsisággal figyelte a kis kék bolygót, és a rajta élő népeket. Szemlélte azok háborúit az évek alatt, az eszméiket, a gondolkodásukat, válaszaikat az életre - ő maga ugyanis ezektől tökéletesen mentes volt.
Idejét maga életének nem tudta volna meghatározni. Már ha az élet a megfelelő kifejezés egyáltalán. Mindig, mikor első emlékei után kutat, és azt hiszi, megtalálta a legelsőt mind közül, eszébe jut valami, ami korábban történt. Szerinte. De mivel létezésének véget nem határozott semmi, ezért számára az idő nem egy kifejezetten fontos tényező. Brandon soha nem várta, hogy este legyen, vagy nappal. Nem áhítozott a munkaidő vége után. Miért is számítana neki, hogy az este volt-e előbb, vagy a hajnal? Mind a kettő létezik - akárcsak ő -, és mind a kettő gyönyörű. Kell-e hát ténylegesen tudnia, hogy egyik emléke tényleg korábban volt-e, mint a másik? 

Nem volt boldog a végnélküliség miatt. Szomorú sem. Mert ez is csak tény. És tényekből Brandon nagyon sokat tudott. Nem hivalkodva az univerzum előtt, de néha arra is gondolt, hogy talán már mindent tud abban a pillanatban, amit tudni lehet. És majd egy szempillantással később pont egy pillanatnyival tud majd többet, mint annakelőtte. 

Nagy, világos házában - melyet szintén az emberekéről másolt - élt egyedül, hosszú ideje már. Amennyire egy tény boldog lehet, annyira boldogan. 

Elmosolyodott, és kortyolt egy nagyot a teából. Feljött az első hold. 

Valami mégiscsak hiányzott már neki egy ideje. Nem egy társ. Nem zavarta a magány. De valami mégis...

Plédjét a karosszékére dobta, ahogy hevesen felállt, s fel-alá kezdett járkálni a végtelen könyvtárban, mely az emberek irodalmával volt telis-tele. Hirtelen elkomorodott arca azonban hamarosan újra örömet tükrözött. 

Brandon ugyanis rájött, hogy van valami, amit nem tud éppen ebben a pillanatban, amit tudni lehetne. Mert bár látta már a kis kék bolygót, látta rajta az embereket, nem tudta mégsem, milyen lehet élni, és nem létezni. Mármint persze, ha az ember él, akkor biztosan létezik is, de nem csak létezik. 

Miért is ne próbálhatná ki, hogy az milyen, ha ennyire odavan azért, hogy mások ezt teszik? Hogyhogy ez nem jutott eszébe korábban? 
A könyvet is a székre dobta, ami már egyenest haragvóan bámult rá ezután. Pont a legjobb résznél, Brandon? Kérdezte volna, ha tudja. Pont a legjobb résznél? 

Odalépett a nagy monitorhoz, hogy keressen valamit. Persze, nem lett volna szüksége monitorra, de az emberek is mindig monitorokon keresztül nézik, ha valami nincs ott, ahol ők, de néznék. Hasonulni akart, amennyire csak lehet. 

Keresett a Földön egy helyet, majd azon belül egy másikat, hogy abban keressen egy másikat, amiben végül talált egy lakást, amiben talált valakit. Éppen alszik. Megfelelőnek tűnt. Egy darabig osztoznak majd egy testen, és egy elmén. Reméli, ez nem zavarja majd azt az embert. 

Bocsánatkérőn a jó, de öntelt könyvre tekintett a széken, ami még mindig duzzogott. Egy csettintéssel fejére varázsolta fekete, kiskarimájú kalapját - nagyon szerette a kalapokat - és elköszönt. 

    - Befejezlek, ha visszaértem, ne aggódj. Remek könyv vagy te. Kicsit talán öntelt - a könyv pedig enyhülni látszott, ahogy Brandon hozzá intézte ezeket a szavakat. Kicsit mosolygott is, de borítót fordított Brandonnak, hogy ő ne lássa. Érezte, ahogy az eltűnő Brandon után kavarodik egy kisebb széllökés. 

Kedves Olvasó. Várom, hogy visszajöjjön. Gondolta.

***

2022.11.16, 5:15: 

Korán van, és fáradt vagyok. Bocs, hogy nincs semmi ,,Kedves Naplóm", vagy ilyesmi, de azt hiszem, mindketten vagyunk már annyira öregek, hogy ez kínos legyen. 

Tegnap még úgy gondoltam, azért veszlek majd elő, hogy az elmúlt időszakban átbújt könyvekről nyigjak neked (magamnak??) valamit. Mostanában előfordul, hogy vannak értelmes gondolataim. Semmi olyan, amit ne mondtak volna már el korábban, ezért nem fordulok egy blogbejegyzéshez, de jót tenne, ha a felfedezéseimet, vagy az agyamnak ezeket a kis kalandjait egy számomra is átlátható formába tudnám önteni. Végül azonban úgy döntöttem, ezt későbbre hagyom egy kicsit. 

Furcsa volt az éjszaka, mintha álmodtam volna valamit, de nem igazán tudom felidézni. Amióta felébredtem, azóta viszont úgy érzem, mintha nem lennék egyedül - a két macskát leszámítva persze, ők gondoskodnak arról, hogy tudomást vegyek róluk. Gondoltam arra, hogy talán a horrorfilmeket vittem-e túlzásba az elmúlt időszakban egyedül, azok nem szoktak rám jó hatással lenni, akármennyire szeretem, viszont elvetettem ezt az ötletet. Ugyanis nem félek, és az érzés nem negatív. 

Oké, megpróbáltam, jobban körülírni, ettől jobban tényleg nem megy. Délután rátérek az eredeti témára.