Ha kell...

  Néha tudnunk kell áldozatokat hozni. Meg kell tanulnunk, hogy vannak olyan esetek, amikor nem lehet mindenki számára boldog a vég. Furcsa ez az én számból, mert az egyik olyan ember vagyok, aki hajlamos akkor is keresni azt az utat, ami mindenkinek jó, hiába tudom, hogy nem létezik. Nem tudom, miért. Beleőrülök. Hátráltató tényező, mert így lehet, hogy soha nem fogom tudni elérni azokat az apró dolgokat, amiket mások céloknak neveznek, csak mert lemondok mindenről, hogy másnak jobb legyen. Mindezt a semmiért. De ha nem csinálom, megöl  lelkiismeretfurdalás, hogy ,,Segíthettem volna..." És egyszerűen eldobom az agyam. Nem, nem tudom befejezni, nem tudom, miért törődök túl sokat azzal, hogy hogyan lenne jobb másnak, nem tudom azt sem, hogy miért nem bírom befejezni, mert már kiakaszt az egész helyzet. De miért én vagyok hülye? Miért nem tudok egy bunkó f*sz lenni én is, aztán ahelyett, hogy másra vigyázok egy buliban, berúgnék úgy, hogy engem kelljen hazavinni? És megkapom, hogy nem vagyok normális, mert ott kellett volna hagynom a fickót. De nem tudom, nem hagyja valami, hogy ilyen legyek. Olyan egy iszonyat nagy megkötés az egész, mert a saját lehetőségeimet is elvesztem ezáltal, és nem lehet vele mit tenni. De az igazság, hogy se haszna, se értelme, csak csinálom, mint egy nyomorult. Szívem szerint a hajamat tépném ilyenkor. Csak már ahhoz is sok volt. Megint affrrancessenazegészbe. K.O, nem akarok csinálni semmit most, feküdni, kockulni, gitározni, a koncerteket letudni, és egy darabig ennyi, kész. De nem tehetem meg, hogy kivonom magam a forgalomból.