Tipikus (1.évad 4. rész)
Vasárnap szokott eljönni a kollégisták életében az a ritka és ünneplésre méltó momentum, mikor visszaköltöznek a kollégiumba. Ez egy olyan folyamat, mely sok idegbajjal járhat, ha az embernek szobatársai vannak, s névszerint Cucka és Ádám azok.
Az alig 80 kilós táskámmal céltudatosan és zombiként dőlöngéltem fel a második emeletre. Elvégre kell az edzés. Nem, nem azért dőlöngéltem, mert nem bírtam a táskát, hanem azért, mert így nehezebb volt megtartani. Szeretem a kalandokat.
Jó, tudom, ez míg viccnek is nagyon rossz, ezért nem tagadom, hogy a megtett méterek nagyon durván lefárasztottak, különösen a szombati általános próba. Mindamellett még pénteken is tartottunk egy próbát. Szóval eljutottam a mosott szar halmazállapotig, csak azért, hogy mindenkinek tiszta legyen a kép.
Tehát fent vagyok a másodikon. Befordulok a szobám felé, s lihegve kapkodok az egyre közeledő kilincs után.
- Már... csak... néhány... centi...!!! - s végre elértem a kilincset!
Hangos koppanással jelezte a szemétláda, hogy éppen csukva van ajtó. A táska atombombaként zuhant le a földre a vállamról. Amennyire erőmből tellett - márpedig a hirtelen gerjedt harag megnöveli azt - odarohantam Cucka szekrényéhez, s őrült módjára kezdtem el kutatni a szobakulcs után.
Bekopogtattam a koli nevelői ajtaján. Udvariasan köszöntem, s el akartam kérni a szoba pótkulcsát. Mint kiderült, az van Cuckánál, mert az eredeti kulcs birtokosa Ádám volt, ő azonban elhagyta azt.
Ha öt perccel azelőtt tudtam volna, hogy ez lesz, nyugodt és boldog lettem volna. Kiszaladtam a nevelőiből rángó szemöldökkel, s a folyosón a telefonomért kutakodtam. Persze most nem akadt volna a kezembe. Nagy nehezen, reszketve halásztam elő, s elkezdtem keresgélni Cuci úr számát. Megtaláltam. Elkezdtem hívni.
Kicseng... Nagyjából a tizedik csengetésre felveszi, s beleszól.
- Halló?
- Hol a kulcs???!!!! - ordítottam a telefonba
- Ja... hazahoztam. Bocs.
- Mi a francnak?
- Nem tudom. Van egy kis gond.
- Még egy?? Minden bent van a szobába!! A pénzemet se tudom kivenni a szekrényből, mert a kulcs a szobában van! Mennék az asszonyhoz.
- Hát... ne legyél ideges. De... Csak holnap megyek vissza. - még volt bennem annyi energia, hogy letegyem a telefont. Egy éven belül másodjára is megismételtem az üvöltést.
Az alig 80 kilós táskámmal céltudatosan és zombiként dőlöngéltem fel a második emeletre. Elvégre kell az edzés. Nem, nem azért dőlöngéltem, mert nem bírtam a táskát, hanem azért, mert így nehezebb volt megtartani. Szeretem a kalandokat.
Jó, tudom, ez míg viccnek is nagyon rossz, ezért nem tagadom, hogy a megtett méterek nagyon durván lefárasztottak, különösen a szombati általános próba. Mindamellett még pénteken is tartottunk egy próbát. Szóval eljutottam a mosott szar halmazállapotig, csak azért, hogy mindenkinek tiszta legyen a kép.
Tehát fent vagyok a másodikon. Befordulok a szobám felé, s lihegve kapkodok az egyre közeledő kilincs után.
- Már... csak... néhány... centi...!!! - s végre elértem a kilincset!
Hangos koppanással jelezte a szemétláda, hogy éppen csukva van ajtó. A táska atombombaként zuhant le a földre a vállamról. Amennyire erőmből tellett - márpedig a hirtelen gerjedt harag megnöveli azt - odarohantam Cucka szekrényéhez, s őrült módjára kezdtem el kutatni a szobakulcs után.
Bekopogtattam a koli nevelői ajtaján. Udvariasan köszöntem, s el akartam kérni a szoba pótkulcsát. Mint kiderült, az van Cuckánál, mert az eredeti kulcs birtokosa Ádám volt, ő azonban elhagyta azt.
Ha öt perccel azelőtt tudtam volna, hogy ez lesz, nyugodt és boldog lettem volna. Kiszaladtam a nevelőiből rángó szemöldökkel, s a folyosón a telefonomért kutakodtam. Persze most nem akadt volna a kezembe. Nagy nehezen, reszketve halásztam elő, s elkezdtem keresgélni Cuci úr számát. Megtaláltam. Elkezdtem hívni.
Kicseng... Nagyjából a tizedik csengetésre felveszi, s beleszól.
- Halló?
- Hol a kulcs???!!!! - ordítottam a telefonba
- Ja... hazahoztam. Bocs.
- Mi a francnak?
- Nem tudom. Van egy kis gond.
- Még egy?? Minden bent van a szobába!! A pénzemet se tudom kivenni a szekrényből, mert a kulcs a szobában van! Mennék az asszonyhoz.
- Hát... ne legyél ideges. De... Csak holnap megyek vissza. - még volt bennem annyi energia, hogy letegyem a telefont. Egy éven belül másodjára is megismételtem az üvöltést.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése