A régi rend

Azt el kell ismerni, hogy ugyan úgy korán keltem az érettségi szünetben, mint bármelyik hétköznap, ettől függetlenül hiába nem vettem észre, mégis nyugodtabb voltam valamivel. Nem igazán volt gondom semmire. Egészen szerdáig.
  Szerda este fájó szívvel jöttem vissza a koliba. Nem tudom, hogy most konkrétan mi volt az oka; valamennyivel többet tudtam pihenni, bár még így is fáradt vagyok mentálisan; esetleg az, hogy talán utoljára lesz együtt a teljes család, ebben a formában. Általában eléggé depressziós a hangulatom a ballagás időszakában.
  Mikor visszajöttem, olyan furcsa volt: szilencium, igeolvasás, másnap tanítás... Igen, eddig is ez volt a rend. De most valahogy nem erre vágyom. Az utóbbi időben olyan szinten megnőtt az engem  sújtó problémák száma, hogy félek, nem tudok minden téren száz százalékig teljesíteni. Bármennyire szomorú, az én türelmem és tűréshatárom szintén véges. Eddig támasz voltam rengeteg embernek... De most elfogyott az erőm. Most nekem kellene egy olyan támasz, mint amilyen én voltam másoknak mindig. Csak ahogy én ismerem az embereket, egyrészt azért, hogy kicsit dicsérjem magam legalább ezen a téren, nincs még egy ilyen ember. SAJNOS! Kérdem én, hol az empátia? Miért nem létezik? Miért nem életünk része?
  De eléggé elkanyarodtam a témától. Szóval megint minden a régi, egy hónapig még legalább. Utána meg kezdődik a nyári szünet, hogy vége legyen, és hogy megint elkezdődjön az iskola. És ez megy még egy évig a következő után. Borzasztó.
  Na, ennek a bejegyzésnek sincsen semmi értelme, csak már jólesett valamit valahol kiadni magamból.