Ha egyszer...

Meghalni nem úgy szeretnék, ahogyan éltem. Az életemmel nem kezdtem még sokat, pedig talán tehettem volna. Reménykedem benne, hogy talán a sok szó, a sok beszélgetés azután értelmet nyer az emberek elméjében, miután én elmentem.
  De nem tudom. Olyan kilátástalannak tűnik. A vér miért erősítene meg valamit, amire a beszéd, az értelem képtelen. Miért kellene áldozat ahhoz, hogy mindez használjon valamit? Miért nem lehet elfogadni, hogy ez nem a legalja a dolgoknak? Miért kell még ehhez is tapasztalat? Miért nem fogadjuk el, hogy az egyetlen dolog, ami megakadályozza ennek a világnak a szépségét, az a saját nézőpontunk? Miért nem fogadjuk el azt sem, hogy a sok ellentét csak a mi hibánk? Miért lesz szegényebb a szegény? Miért lesz gazdagabb a gazdag? Miért nincs egyensúly? Az általunk ismert világ egy szemétdomb lett talán. De könyörgöm, ha mindenki csak szemetel, és egy néhány ember takarít csak, akkor nem is lesz szebb SOHA! Olyan nehéz ezt felfogni? Egyetemisták, diplomások, fősulisok, doktorok. ELméletileg nagyon okos emberek, és ENNYIT nem vesz észre egyikőjük sem? De ha már ők nem, miért én ezzel a mocskos, 16 életévemmel? Most én rosszabb vagyok, vagy jobb? Okosabb, vagy hülyébb, mert nem csak a saját hasznomat keresem? Nem akarok így élni.... De nem is, inkább: Nem így akarok élni! Egy világban, ahol az emós együtt szed virágot a goth-tal. Ahol a rasszista kézen fogva viszi játszani az ázsiai kisfiút. Ahol nem kell azon vitatkozni, kinek a zenéje/telefonja jobb. Ahol az emberek nem birkaként követnek mindent, amin rajta van a ma ismert minőség és divat bélyege. ÍGY! Kinek ártok ezzel? Kinek ártana EZ? És ha senkinek, miért nem gondolkozik így mindenki!
  Annyit kérek tőletek, olvasóim  - ha vannak egyáltalán - juttassátok el ezeket a gondolatokat az ismerőseitekhez. Nem feltétlen ezt a bejegyzést; nem annak van értelme. Nem reklámot akarok. Embereket. Embereket, akik gondolkoznak, akik szeretnek. Akik élnek.