The Crush - 07 - Rocksztár úton
Némán sétáltunk egymás mellett a sötét utcákon. Feszült és kínos csend volt ez. Utáltam, ha ki kell adnom magamból valamit, főleg, ha mások előtt. Nem vagyok agresszív ember, de ami sok, az sok.
- Bocs. - vetettem oda egy idő után Aliznak, akinek szerintem fogalma sem volt arról, hogy miért is jön velem még? Valószínűleg megrettent, és csak a lába vitte előre. Bő és nyilván kielégítő bocsánatkérésem nem nyugtatta meg túlzottan.
- Azt mondtad akkor, hogy nem verekedhetsz utcán. - hányta a szememre.
- Ez nem is volt verekedés! - háborodtam fel.
- Nem. Tényleg nem. - jobbnak láttam egy pár másodpercig befogni.
- Hiszen tudod, hogy van a nagy sláger; ,,Lenn az 'utszán' nincsen kegyelem!" - sikerült eszébe juttatnom a számot, s kicsalni belőle egy halvány mosolyt, de úgy éreztem, ez még igencsak kevés.
- Idióta... - jegyezte meg.
- Most miért? Mert otthon vagyok a feltörekvő rap zenészekkel rocker létemre? Ugyan már!
- Na igen, magasságodból kifolyólag neked jóval nehezebb feltörekedned bármire. - Ismét eljutott arra a szintre, hogy ugrasson bármilyen érzékeny ponttal, amivel csak lehet. Jó jelnek vettem.
- Pontosan, Veled ellentétben én tudom az ilyen jellegű hiányosságaimat a szépségemmel, az eszemmel, és nem utolsó sorban a farkammal.
- Én kérek elnézést. - elnevettük magunkat, s anélkül, hogy észrevettük volna, már a lakásom előtt jártunk. Megálltam az ajtó előtt, ránéztem, s elég nehéz volt erőt venni magamon, hogy meg is szólaljak.
- Nem tudom, mennyire veszed tolakodásnak, vagy éppen szemétségnek, ha megkérdezem, hogy biztosan be szeretnél-e jönni... Egy alacsony gitáros lakásába. - nem igazán éreztem emberinek magam, miközben beszéltem, ami azért velem elég gyakran előfordul.
- Megsértődnék, ha nem hívnál be. Úgyis szóltam, hogy későn megyek haza. - elmosolyodtam, közben majd kiugrott a szívem a helyéről, és kétszer el is rontottam a kódot. Harmadjára csak sikerült bepötyögnöm, mire az idegesítő sípolás jelezte, hogy bemehetünk. Előreengedtem Alizt, s behúztam magam után az ajtót. Felbattyogtunk a negyedikre, kinyitottam a lakásajtót. Ismét előreengedtem a hölgyet, aki mintha csak otthon lenne, felkapcsolta az előszoba villanyát. Lehuzakodtunk, bementünk kezet mosni, aztán beinvitáltam a szűk konyhába. Kihúztam neki a széket.
- Hölgyem! - színpadias mozdulattal jeleztem, hogy üljön le. Elmosolyodott, odajött a székhez, lesegítettem róla a kabátot, amit fölakasztottam a fogasra. AZ egyik konyhaszekrényből előhúztam egy olcsó bort, s kivettem mellőle két poharat, s töltöttem mindkettőnknek. Leültem vele szemben, és magasra emeltem a poharamat.
- Igyunk egyet a The Crush-ra!
- Meg egyet a balhés zenészeire! - tette hozzá, koccintottunk, s belekortyoltunk mind a ketten.
- Ez baszott szar. - mondtam
- Az. De nem számít. A hangulat a lényeg. - a szemembe nézett, és ráharapott az ajkaira. Kedvem lett volna elolvadni. Pont olyan volt az az este, mint pár évvel azelőtt. Mikor először udvaroltam. Ezt a csatát ő nyerte.
- Minden rendben van egyébként? - kérdeztem.
- Miért?
- Valami bújkál a szemedben. Valami túlvilági fáradtság, levertség, és ezt a lehangolt tekintetet a mosolyod mögött bármelyik szentimentalista író megirigyelné. Rajtam kívül. - tettem hozzá a végére. Furcsa volt az egész szituáció.
- Nem tudom, miről beszélsz. - a szemébe néztem. Szerette volna elfordítani a tekintetét, de nem tudta.
- Nem veszem be. - vett egy nagy levegőt, kifújta, és belekezdett.
- Nem az én évem volt ez. Nagyon nem. Kezd sok lenni a nyomás. Egy ideig nem tudtam aludni, enni is csak keveset. Egyedül is éreztem magam, és a saját barátaimmal kell, hogy versenyezzek. Kezd kikészülni a gyomrom is már. Nem bírom. - elgondolkodtam azon, amit mondott. Tökéletesen tudtam, hogy min megy keresztül, csak Neki meg volt a lehetősége arra, hogy ne legyen egyedül közben.
- Mondanék valami okosat, elvégre ez lenne a dolgom, de nem igazán tudok mit. - meredten nézte az asztalt - Talán csak annyit, hogy nem vagy köteles egyedül végigmenni ezen az ösvényen. - felnézett ismét a szemembe, elmosolyodott, majd ismét elfordult. Mosoly még annyira nem hozott zavarba, mint akkor. Mind a ketten belekortyoltunk a borba.
- Még jó, hogy nem vagyok válogatós... - Aliz kuncogott.
- Tényleg nagyon szar bor, ne haragudj meg érte.
- Van éppen minőségi is, csak nem akartam Rád pazarolni. - kezdődött a szokásos szócsata rutin.
- Minőségi? Négyszáz forintért már lehet olyat kapni?
- Még feleannyiért is, ne aggódj.
- Ez ilyen "kis" szarkazmus? - a magasságomra gondolt
- Igen, olyan, mint Te, alacsony kategóriás. - vágtam vissza, de persze ő sem vette magára, ahogyan én sem. Cigaretta füstje, és a bor mámora ülte meg a konyhát, s a beszélgetések közben hangosan nevettünk, eltűnt az idő. Nem létezett. Megszűnt. Csak ketten voltunk. A múzsa, és a rocksztár. Meghitt pillanatok. Majdnem végig mosolyogtam, mint egy szerencsétlen barom, idiótának éreztem magam. Nem értünk egymáshoz, szinte semmilyen fizikai kontaktus nem volt kettőnk között, mintha minden azelőtti dolgot töröltek volna közös múltunkból. De úgy, egymástól tisztes távolságra testben, lélekben viszont egyre közeledve, sokkal erotikusabb pillanatokat éltem át, mint egyéjszakás kalandokban.
S elrepült az idő. Csak kíváncsiságból Aliz elővette a telefonját.
- Basszus! - nyögte
- Mi az? - kérdeztem megijedve, ő meg elnevette magát.
- Háromnegyed három van, Launci.
- Kurva élet, akkor ma már holnap van! - mondta a költő, Aliz meredt szemekkel rám nézett.
- Ez egy igazán szép megfogalmazás volt... - szolid tapssal díjazta gyönyörű mondatomat.
- Ahelyett, hogy a nem megfelelő kommunikációs képességeimen szórakozol, inkább sajnáld, hogy gyorsan repül az idő. - próbáltam bevetni frankó védekezési módszeremet, és úgy nézett ki, sikerült.
- Nem tudom, mikor beszéltem valakivel utoljára úgy, hogy nem vettem észre, hogy három óra elment. - én megszeppentem, s képtelen voltam megszólalni, ő pedig várta a reakciómat. Mikor látta, hogy felesleges, folytatta - De most mennem kell. Megígértem, hogy nem megyek későn.
- Ha úgy nézed, végül is nincs késő... Legalábbis nincs annyira késő, mintha kétszer ennyire késő lenne... - határozott érveim a maradása mellett nem voltak elég erősek ahhoz, hogy maradjon, de elég idióták voltak ahhoz, hogy megnevettessék megint.
- Aranyos vagy, Launci, de mennem kell. Tényleg. - felállt, és haját igazgatta. Felálltam én is. Nagy meglepetésemre a poharak is üresek voltak, és az üveg is, úgyhogy belöktem őket kulturáltan a mosogatóba.
- Elkísérlek haza. - ajánlottam fel magam.
- Jaj, dehogyis! Ne fáradj, hazatalálok egyedül.
- Egy fenét! Milyen férfi lennék, ha hagynám, hogy egy ilyen nő éjnek éjjelén egyedül sétáljon haza egy ilyen veszélyes városban, ahol minden második sarkon tinivámpírok és vérfarkasok próbálnak majd elkapni? Szó sem lehet róla! - azzal már le is akasztottam a kabátját a fogasról, felsegítettem rá. Leakasztottam a saját szakadt, vékony bőrkabátom, és ajtót nyitottam a hölgynek. Mielőtt kilépett, megállt előttem.
- Jövök neked eggyel.
- Kettővel! - kilépett, lekapcsoltam a villanyt, és becsuktam a lakás ajtaját. Lementünk a lépcsőn, s kiléptünk a hűvös, csendes, nyár közeli éjszakába. Rágyújtottam egy cigire, és némán sétáltunk egymás mellett mi is, mosolyogva, szépen lassan. Nem volt szükségünk szavakra, hogy értsük egymást.
Az a pár perc egyszerre tűnt végtelennek és egyetlen tovaszálló pillanatnak. Azt sem tudtuk, hol járunk, mi zajlik körülöttünk. Mint az alvajárók, s csak arra ébredtünk szomorúan, hogy Alizék lakása előtt állunk. Szembe fordultunk egymással, s mindketten próbáltunk mondani valamit, de csak idétlen hebegés-habogás lett a vége.
- Hát... akkor... gondolom most itt... Te bemész, mert azért ugyebár elvégre hát... ööö... mégiscsak itt laksz vagy ilyesmi. - kezdtem én valami mondatra emlékeztető masszát hörögni fel hangosan a füsttel együtt.
- Öhm... azt hiszem, hogy igen, mert én... hát... itt lakok? Ja igen, itt lakok. - más esetben kiröhögtem volna, hogy képtelen emberi kommunikációra, de annyira be voltam szarva, hogy erre sajnos esély sem volt.
- Na, akkor jó éjszakát. Meg ilyesmik. És vigyázz Magadra így este. Míg beérsz a szobádba, meg alvás közben, már haltak meg úgy sokan, azt olvastam.
- Rendben. Vigyázok majd. Te is vigyázz, míg hazasétálsz. Tudod, vámpírok meg minden... - szolid, csendes nevetést hallottunk, s mint a most ismerkedő ifjú gerlepár, három puszival búcsúztunk. Megvártam, míg becsukja a bejárati ajtót, s csak azután indultam haza. Haza? Dehogy mentem haza. Arra mentem, amerre vitt a lábam. A házak mögött kezdett lassan derengeni a nap, világosodott az égbolt. Mintha belül az én lelkem is ugyan úgy kezdett volna világosodni. A lakótelepek között sétáltam a parkban, egyedül, s egyre fényesebb lett a világ. Észrevettem a színeket, a virágokat, élveztem a madarak csiripelését. Idiótán mosolyogva leültem egy padra az egyik parkban, s figyeltem, hogyan kel életre körülöttem minden.
Hazatértem
- Megsértődnék, ha nem hívnál be. Úgyis szóltam, hogy későn megyek haza. - elmosolyodtam, közben majd kiugrott a szívem a helyéről, és kétszer el is rontottam a kódot. Harmadjára csak sikerült bepötyögnöm, mire az idegesítő sípolás jelezte, hogy bemehetünk. Előreengedtem Alizt, s behúztam magam után az ajtót. Felbattyogtunk a negyedikre, kinyitottam a lakásajtót. Ismét előreengedtem a hölgyet, aki mintha csak otthon lenne, felkapcsolta az előszoba villanyát. Lehuzakodtunk, bementünk kezet mosni, aztán beinvitáltam a szűk konyhába. Kihúztam neki a széket.
- Hölgyem! - színpadias mozdulattal jeleztem, hogy üljön le. Elmosolyodott, odajött a székhez, lesegítettem róla a kabátot, amit fölakasztottam a fogasra. AZ egyik konyhaszekrényből előhúztam egy olcsó bort, s kivettem mellőle két poharat, s töltöttem mindkettőnknek. Leültem vele szemben, és magasra emeltem a poharamat.
- Igyunk egyet a The Crush-ra!
- Meg egyet a balhés zenészeire! - tette hozzá, koccintottunk, s belekortyoltunk mind a ketten.
- Ez baszott szar. - mondtam
- Az. De nem számít. A hangulat a lényeg. - a szemembe nézett, és ráharapott az ajkaira. Kedvem lett volna elolvadni. Pont olyan volt az az este, mint pár évvel azelőtt. Mikor először udvaroltam. Ezt a csatát ő nyerte.
- Minden rendben van egyébként? - kérdeztem.
- Miért?
- Valami bújkál a szemedben. Valami túlvilági fáradtság, levertség, és ezt a lehangolt tekintetet a mosolyod mögött bármelyik szentimentalista író megirigyelné. Rajtam kívül. - tettem hozzá a végére. Furcsa volt az egész szituáció.
- Nem tudom, miről beszélsz. - a szemébe néztem. Szerette volna elfordítani a tekintetét, de nem tudta.
- Nem veszem be. - vett egy nagy levegőt, kifújta, és belekezdett.
- Nem az én évem volt ez. Nagyon nem. Kezd sok lenni a nyomás. Egy ideig nem tudtam aludni, enni is csak keveset. Egyedül is éreztem magam, és a saját barátaimmal kell, hogy versenyezzek. Kezd kikészülni a gyomrom is már. Nem bírom. - elgondolkodtam azon, amit mondott. Tökéletesen tudtam, hogy min megy keresztül, csak Neki meg volt a lehetősége arra, hogy ne legyen egyedül közben.
- Mondanék valami okosat, elvégre ez lenne a dolgom, de nem igazán tudok mit. - meredten nézte az asztalt - Talán csak annyit, hogy nem vagy köteles egyedül végigmenni ezen az ösvényen. - felnézett ismét a szemembe, elmosolyodott, majd ismét elfordult. Mosoly még annyira nem hozott zavarba, mint akkor. Mind a ketten belekortyoltunk a borba.
- Még jó, hogy nem vagyok válogatós... - Aliz kuncogott.
- Tényleg nagyon szar bor, ne haragudj meg érte.
- Van éppen minőségi is, csak nem akartam Rád pazarolni. - kezdődött a szokásos szócsata rutin.
- Minőségi? Négyszáz forintért már lehet olyat kapni?
- Még feleannyiért is, ne aggódj.
- Ez ilyen "kis" szarkazmus? - a magasságomra gondolt
- Igen, olyan, mint Te, alacsony kategóriás. - vágtam vissza, de persze ő sem vette magára, ahogyan én sem. Cigaretta füstje, és a bor mámora ülte meg a konyhát, s a beszélgetések közben hangosan nevettünk, eltűnt az idő. Nem létezett. Megszűnt. Csak ketten voltunk. A múzsa, és a rocksztár. Meghitt pillanatok. Majdnem végig mosolyogtam, mint egy szerencsétlen barom, idiótának éreztem magam. Nem értünk egymáshoz, szinte semmilyen fizikai kontaktus nem volt kettőnk között, mintha minden azelőtti dolgot töröltek volna közös múltunkból. De úgy, egymástól tisztes távolságra testben, lélekben viszont egyre közeledve, sokkal erotikusabb pillanatokat éltem át, mint egyéjszakás kalandokban.
S elrepült az idő. Csak kíváncsiságból Aliz elővette a telefonját.
- Basszus! - nyögte
- Mi az? - kérdeztem megijedve, ő meg elnevette magát.
- Háromnegyed három van, Launci.
- Kurva élet, akkor ma már holnap van! - mondta a költő, Aliz meredt szemekkel rám nézett.
- Ez egy igazán szép megfogalmazás volt... - szolid tapssal díjazta gyönyörű mondatomat.
- Ahelyett, hogy a nem megfelelő kommunikációs képességeimen szórakozol, inkább sajnáld, hogy gyorsan repül az idő. - próbáltam bevetni frankó védekezési módszeremet, és úgy nézett ki, sikerült.
- Nem tudom, mikor beszéltem valakivel utoljára úgy, hogy nem vettem észre, hogy három óra elment. - én megszeppentem, s képtelen voltam megszólalni, ő pedig várta a reakciómat. Mikor látta, hogy felesleges, folytatta - De most mennem kell. Megígértem, hogy nem megyek későn.
- Ha úgy nézed, végül is nincs késő... Legalábbis nincs annyira késő, mintha kétszer ennyire késő lenne... - határozott érveim a maradása mellett nem voltak elég erősek ahhoz, hogy maradjon, de elég idióták voltak ahhoz, hogy megnevettessék megint.
- Aranyos vagy, Launci, de mennem kell. Tényleg. - felállt, és haját igazgatta. Felálltam én is. Nagy meglepetésemre a poharak is üresek voltak, és az üveg is, úgyhogy belöktem őket kulturáltan a mosogatóba.
- Elkísérlek haza. - ajánlottam fel magam.
- Jaj, dehogyis! Ne fáradj, hazatalálok egyedül.
- Egy fenét! Milyen férfi lennék, ha hagynám, hogy egy ilyen nő éjnek éjjelén egyedül sétáljon haza egy ilyen veszélyes városban, ahol minden második sarkon tinivámpírok és vérfarkasok próbálnak majd elkapni? Szó sem lehet róla! - azzal már le is akasztottam a kabátját a fogasról, felsegítettem rá. Leakasztottam a saját szakadt, vékony bőrkabátom, és ajtót nyitottam a hölgynek. Mielőtt kilépett, megállt előttem.
- Jövök neked eggyel.
- Kettővel! - kilépett, lekapcsoltam a villanyt, és becsuktam a lakás ajtaját. Lementünk a lépcsőn, s kiléptünk a hűvös, csendes, nyár közeli éjszakába. Rágyújtottam egy cigire, és némán sétáltunk egymás mellett mi is, mosolyogva, szépen lassan. Nem volt szükségünk szavakra, hogy értsük egymást.
Az a pár perc egyszerre tűnt végtelennek és egyetlen tovaszálló pillanatnak. Azt sem tudtuk, hol járunk, mi zajlik körülöttünk. Mint az alvajárók, s csak arra ébredtünk szomorúan, hogy Alizék lakása előtt állunk. Szembe fordultunk egymással, s mindketten próbáltunk mondani valamit, de csak idétlen hebegés-habogás lett a vége.
- Hát... akkor... gondolom most itt... Te bemész, mert azért ugyebár elvégre hát... ööö... mégiscsak itt laksz vagy ilyesmi. - kezdtem én valami mondatra emlékeztető masszát hörögni fel hangosan a füsttel együtt.
- Öhm... azt hiszem, hogy igen, mert én... hát... itt lakok? Ja igen, itt lakok. - más esetben kiröhögtem volna, hogy képtelen emberi kommunikációra, de annyira be voltam szarva, hogy erre sajnos esély sem volt.
- Na, akkor jó éjszakát. Meg ilyesmik. És vigyázz Magadra így este. Míg beérsz a szobádba, meg alvás közben, már haltak meg úgy sokan, azt olvastam.
- Rendben. Vigyázok majd. Te is vigyázz, míg hazasétálsz. Tudod, vámpírok meg minden... - szolid, csendes nevetést hallottunk, s mint a most ismerkedő ifjú gerlepár, három puszival búcsúztunk. Megvártam, míg becsukja a bejárati ajtót, s csak azután indultam haza. Haza? Dehogy mentem haza. Arra mentem, amerre vitt a lábam. A házak mögött kezdett lassan derengeni a nap, világosodott az égbolt. Mintha belül az én lelkem is ugyan úgy kezdett volna világosodni. A lakótelepek között sétáltam a parkban, egyedül, s egyre fényesebb lett a világ. Észrevettem a színeket, a virágokat, élveztem a madarak csiripelését. Idiótán mosolyogva leültem egy padra az egyik parkban, s figyeltem, hogyan kel életre körülöttem minden.
Hazatértem
Megjegyzések
Megjegyzés küldése