The Crush - 01 - This is only the Beginning
Halkan szisszen fel egy doboz sör a füstös teremben. Vele párhuzamosan gyújtó kattanása hallatszik. Ez a két hang ismétlődik párszor, erőteljesebb és nyugodtabb ,,Baszd meg!"-ek kíséretében. Gitárok vagy a földön, vagy az állványukban csücsülnek, és pihennek, bedugva a kombókba, melyek alap sistergése a füsttel és sörrel együtt megteremti a próbaterem sajátos légkörét, melynek elengedhetetlen kelléke a sok, hosszú hajú rockzenész. Egészen pontosan öten tartózkodunk bent a teremben.
Az egyik, fekete, félhosszú hajjal ül az egyik széken egy szakadt farmerban, szürke ingben, szájában szarul töltött cigivel. Isti, a banda főkurvája és egyben énekese, ráadásul még basszerosa is iszogat egy sört a megérdemelt pihenőben. Az a fajta ember, akinek mindegy, hogy mit és hogyan vesz fel, jól fog neki állni. Ugyan így van az énekléssel is. Nincs szüksége arra, hogy eltalálja a hangokat.
Mellette, a dob mögött a széken Kócsár üveges szemekkel bámulta a hangszerét maga előtt, miközben ösztönösen szívta a cigarettáját. A legnagyobb reakció, amire képes ilyenkor, az az, hogy szanaszét álló haját megigazítja, azt is azzal az életkedvvel, mint egy reumás csiga. Kócsárnak a sebessége amúgy sem haladja meg a 2 km/h-t, és a szíve sem feltétlen dobban kettőnél többet. Egy héten. Mindezt kompenzálja azzal, hogy négy év alatt az egyik legnagyobb dob virtuózzá nőtte ki magát Kisvárda város környékén.
Valaki persze elégedetlen volt a terem, vagy legalább a kombója jelenlegi állapotával. Albert jó szokása, hogy valamit állandóan állít, szerel, vagy ha iszik, akkor rendet kell raknia minden közelében lévő helységben. Mindamellett, hogy mindenhez ért - mindenhez, tényleg - borzasztó rendes ember, és a zenekar átlagmagasságát is erőteljesen húzza fel. Háta közepéig érő haja most is összefogva veri a barna kabátját, amit azért hord május közepén is, mert jól néz ki.
Hogy ne legyen egyedül a baszakodással, a szintisünk lehúzta kicsit a hangerőt a szünetre, s prüntyögött valami számomra ismeretlen nótát, mely az első öt percben nyugtató volt, azonban kezd egyre idegesítőbbé és monotonabbá válni. Méregetem a srácot. Akkora, mint én, csak véknyabb, gyengébb, éppen ha le akarnám rúgni, simán megtehetném. De nem kell nekem a konfliktus. És nagyon oda van a folkmetal stílusért. Még a végén megátkoz. Abszolút feketében, kopogós wescoval, hosszú körmökkel, enyhén pszichopata, vékony arccal tudott ijesztő lenni, ha akart, s arra nem voltam kíváncsi.
Meg ott vagyok én is. Bent, a sarokban ülök a kombómon. Csizmám halkan kíséri a fejemben járó szomorú dallamot. A fekete gitárom törölgetem egy zsebkendővel az erősítő halk sistergése mellett, számban nekem is ég a rákcsutak, s már ösztönösen engedem ki az orromon, vagy a fogaim közül, s szinte meg is feledkezem a nemrég felbontott sörömről. Néha megigazgatom kalapom, meg néha a mellényem is. Én vagyok Launcelot, a környék egyik legrosszabb, és legalacsonyabb gitárosa. S hogy mi kik vagyunk? Mi vagyunk a The Crush, a legkurvább banda, amit valaha hátán hordott a Föld.
- Na tökszár, csinálunk még valamit? - lassan tekintetem elszakítom a gitáromról, a cigit is kiveszem a számból, hogy ne menjen a szemembe a füst. A halvány ködön keresztül nézek Isti szemébe, de nem válaszolok egyből, mert éppen kusza gondolataim próbálom összeszedni.
- Ennyi volt szerintem, lassan jön a másik zenekar is. - vágom rá a fejemet vakargatva, mire Albert feláll, a változatosság kedvéért ő is rágyújt, és kiadja a parancsot.
- Pakoljunk össze, Pucám! - ezután mindenki egyszerre, időzített bombaként áll fel, s tekeri le az erősítőjén a hangot, hogy veszély nélkül kapcsolhassa ki. Kivéve Kócsár. Kócsár olyan király, hogy míg mi pakolunk, elindul kifelé az ajtón, egyenesen a három oldalról üveggel fedett előszobába.
- Laci tőcc már nekem is!
- He nekem is Te buzi!
- Laci tölts már ide is egy felest légyszives! - mindenki leadja a kifelé siető dobosnak a személyes kérdését, aki valamilyen trágár megjegyzéssel válaszol, miszerint nyugodtan lepippanthatjuk szépen sorjában. Ez a jele annak, hogy kint mindenkit várni fog egy feles szilva. Ennek hatására olyan szépen összepakoltuk a cuccunkat, hogy rá se lehetett ismerni a teremre. Libasorban elindulunk ki, megköszönjük Kócsárnak a kitöltött nedűt, körbeüljünk a szűk helyen a falhoz tolt asztalt, koccintunk, majd letoljuk a pálinkát. Mindenki előkap egy cigit, hogy az amúgy is fülledt levegő ráadásul még füstös is legyen, a nagy meleg azonban így este fél kilenc óra magasságában redukálódik olyan szintre, hogy ki lehet bírni abszolút.
Beszaladok a sörömért, ami azzal jár, hogy fel kell álljak a kényelmes, párnázott székből, aminek ráadásul még karfája is van. Mire visszaérek, Isti vígan mosolyogva tárolja rajta batár nagy hátsófelét, ami felér egy gyilkossági indokkal is akár. Persze, nálunk megy a kulturált kommunikáció, a zenekarban nagyjából mindenki költő, vagy legalábbis jó érzéke van az íráshoz, ezért az irodalmi nyelvet használva kérem meg barátomat, hogy üljön odébb.
- Állj csak fel onnan te kurva mielőtt szanaszét leszek köteles verni.
- Na eriggyél csak mer' én fel nem állok innen még sörért sem. - mindannyian meredt szemekkel bámulunk rá, ijedten. Oké, úgy gondolom, ez elég jó indok ahhoz, hogy megengedjem, hogy a helyemen maradjon.
- Tőcc akkor Laci inkább. - Laci tő't is mindenkinek, s közben fénysebességgel repül az idő tovább. A másik zenekar sehol, s lassan éjfél. Közben a szilva eltűnt, legalábbis az üveg tartalma.
- Nincs valami szesz még itt? - Isti a nagy kutakodás közben elkezd hangosan gondolkodni, de hiába segítünk neki, csak nem találunk semmi használhatót már, az éjjel nappali szutyok meg túl messze van ahhoz, hogy legyalogoljunk.
- Na rekesszünk akkor. Holnap, vagy már inkább ma munkanap lesz azért. - jegyzem meg, közben nyújtózok egyet, s rágyújtok egy újabb cigire. Vészesen fogy.
- Ja. Albert, csinálsz kaját? - Kócsár, ha estére is próbán akar maradni, muszáj, hogy Albertéknél aludjon, mert nem tud hogy hazajutni a remek tömegközlekedés miatt.
- Persze Pucám. De csak szendvics van.
- Mindegy az nekem, úgyis össze van szűkülve a gyomrom.
- Laci, tegnap három kondér spagettit ettél meg legfeljebb öt perc leforgása alatt. - muszáj vagyok megjegyezni, mert a két információt nem igen tudom összeegyeztetni fejben.
- Hát igen, azért van összeszűkülve. Ennyi idő alatt eddig kétszer ennyit ettem. - A többiekkel összenézünk, s elfojtjuk kitörni készülő nevetésünket, ami az egész nap legnehezebb feladata, ezért inkább előhalászom a kulcsot a zsebemből, és bekulcsolom a termet. Intek a fiúknak, hogy menjünk. A kapu előtt elkezdünk búcsúzkodni, Albert és Kócsár együtt, Erik az egyik buszmegálló irányába, én meg Isti meg egy pár másodpercig ott maradunk még.
- Na töki jó lesz ez így. Holnap? - kérdése közben kézfogásra emeli kezét
- Ja persze. Szürke? Kávé vagy sör? - én is nyújtom az enyémet.
- Mindegy, majd itt találkozzunk kettő körül. Minden jót, szevasz!
- Szevasz! - intek egyet utána még, majd elindulok a néptelen utakon, füstölve, mint egy gyárkémény, enyhén dűlöngélve. Vár rám az üres lakás. Elérem a lakótelep leamortizált részét, beütöm a bejárati kódot, kinyitom a nagy vasajtót, és megállok. Megnézem a postaládát, de ahogyan számítottam rá, abszolút üres. Sóhajtok egy nagyot, és megindulok a lépcsőn fel, egyenesen a negyedikre. Megállok a legutolsó ajtó előtt, előveszem a kulcsot a farzsebemből, és beengedem magam. Az ajtót gondosan becsukom. A rövid folyosón egyből jobbra kanyarodok a fürdőbe, hogy alaposan kezet mossak. Kapcsolok egy villanyt, hogy alaposan megnézzem magam a tükörben. Beesett, barna szemek, elől egyre igénytelenedő körszakáll, oldalt is kezd durvulni a dolog a borostával, s napirendre tűzöm, hogy a következő napon köteles vagyok megborotválkozni.
Kifordulok a mosdóból, vele szemben, a folyosó baloldalán elhelyezkedő minikonyhába lépek. Töltök magamnak egy pohár vizet, és már tűnök is el, hogy a folyosó végén lévő nappalin át bemenjek a hálószobába, ha egyáltalán azt az egy ágynyi helyet lehet szobának nevezni. Leteszem a poharat a kis íróasztalra, levetkőzöm, keresek egy boxert, és elmegyek zuhanyozni. Nem áztatom magam sokáig a zuhany alatt. Álmos vagyok, és ráadásul nincs is kivel zuhanyoznom.
Végzek a törölközéssel is, összefogom a hajam, és befekszem az ágyba, s közben átnézem fejben a holnapi programom. A villany lekapcsolva. Minden stimm. Nyugodt éjszaka lesz.
De úgy érzem, ez még csak a kezdet...
Az egyik, fekete, félhosszú hajjal ül az egyik széken egy szakadt farmerban, szürke ingben, szájában szarul töltött cigivel. Isti, a banda főkurvája és egyben énekese, ráadásul még basszerosa is iszogat egy sört a megérdemelt pihenőben. Az a fajta ember, akinek mindegy, hogy mit és hogyan vesz fel, jól fog neki állni. Ugyan így van az énekléssel is. Nincs szüksége arra, hogy eltalálja a hangokat.
Mellette, a dob mögött a széken Kócsár üveges szemekkel bámulta a hangszerét maga előtt, miközben ösztönösen szívta a cigarettáját. A legnagyobb reakció, amire képes ilyenkor, az az, hogy szanaszét álló haját megigazítja, azt is azzal az életkedvvel, mint egy reumás csiga. Kócsárnak a sebessége amúgy sem haladja meg a 2 km/h-t, és a szíve sem feltétlen dobban kettőnél többet. Egy héten. Mindezt kompenzálja azzal, hogy négy év alatt az egyik legnagyobb dob virtuózzá nőtte ki magát Kisvárda város környékén.
Valaki persze elégedetlen volt a terem, vagy legalább a kombója jelenlegi állapotával. Albert jó szokása, hogy valamit állandóan állít, szerel, vagy ha iszik, akkor rendet kell raknia minden közelében lévő helységben. Mindamellett, hogy mindenhez ért - mindenhez, tényleg - borzasztó rendes ember, és a zenekar átlagmagasságát is erőteljesen húzza fel. Háta közepéig érő haja most is összefogva veri a barna kabátját, amit azért hord május közepén is, mert jól néz ki.
Hogy ne legyen egyedül a baszakodással, a szintisünk lehúzta kicsit a hangerőt a szünetre, s prüntyögött valami számomra ismeretlen nótát, mely az első öt percben nyugtató volt, azonban kezd egyre idegesítőbbé és monotonabbá válni. Méregetem a srácot. Akkora, mint én, csak véknyabb, gyengébb, éppen ha le akarnám rúgni, simán megtehetném. De nem kell nekem a konfliktus. És nagyon oda van a folkmetal stílusért. Még a végén megátkoz. Abszolút feketében, kopogós wescoval, hosszú körmökkel, enyhén pszichopata, vékony arccal tudott ijesztő lenni, ha akart, s arra nem voltam kíváncsi.
Meg ott vagyok én is. Bent, a sarokban ülök a kombómon. Csizmám halkan kíséri a fejemben járó szomorú dallamot. A fekete gitárom törölgetem egy zsebkendővel az erősítő halk sistergése mellett, számban nekem is ég a rákcsutak, s már ösztönösen engedem ki az orromon, vagy a fogaim közül, s szinte meg is feledkezem a nemrég felbontott sörömről. Néha megigazgatom kalapom, meg néha a mellényem is. Én vagyok Launcelot, a környék egyik legrosszabb, és legalacsonyabb gitárosa. S hogy mi kik vagyunk? Mi vagyunk a The Crush, a legkurvább banda, amit valaha hátán hordott a Föld.
- Na tökszár, csinálunk még valamit? - lassan tekintetem elszakítom a gitáromról, a cigit is kiveszem a számból, hogy ne menjen a szemembe a füst. A halvány ködön keresztül nézek Isti szemébe, de nem válaszolok egyből, mert éppen kusza gondolataim próbálom összeszedni.
- Ennyi volt szerintem, lassan jön a másik zenekar is. - vágom rá a fejemet vakargatva, mire Albert feláll, a változatosság kedvéért ő is rágyújt, és kiadja a parancsot.
- Pakoljunk össze, Pucám! - ezután mindenki egyszerre, időzített bombaként áll fel, s tekeri le az erősítőjén a hangot, hogy veszély nélkül kapcsolhassa ki. Kivéve Kócsár. Kócsár olyan király, hogy míg mi pakolunk, elindul kifelé az ajtón, egyenesen a három oldalról üveggel fedett előszobába.
- Laci tőcc már nekem is!
- He nekem is Te buzi!
- Laci tölts már ide is egy felest légyszives! - mindenki leadja a kifelé siető dobosnak a személyes kérdését, aki valamilyen trágár megjegyzéssel válaszol, miszerint nyugodtan lepippanthatjuk szépen sorjában. Ez a jele annak, hogy kint mindenkit várni fog egy feles szilva. Ennek hatására olyan szépen összepakoltuk a cuccunkat, hogy rá se lehetett ismerni a teremre. Libasorban elindulunk ki, megköszönjük Kócsárnak a kitöltött nedűt, körbeüljünk a szűk helyen a falhoz tolt asztalt, koccintunk, majd letoljuk a pálinkát. Mindenki előkap egy cigit, hogy az amúgy is fülledt levegő ráadásul még füstös is legyen, a nagy meleg azonban így este fél kilenc óra magasságában redukálódik olyan szintre, hogy ki lehet bírni abszolút.
Beszaladok a sörömért, ami azzal jár, hogy fel kell álljak a kényelmes, párnázott székből, aminek ráadásul még karfája is van. Mire visszaérek, Isti vígan mosolyogva tárolja rajta batár nagy hátsófelét, ami felér egy gyilkossági indokkal is akár. Persze, nálunk megy a kulturált kommunikáció, a zenekarban nagyjából mindenki költő, vagy legalábbis jó érzéke van az íráshoz, ezért az irodalmi nyelvet használva kérem meg barátomat, hogy üljön odébb.
- Állj csak fel onnan te kurva mielőtt szanaszét leszek köteles verni.
- Na eriggyél csak mer' én fel nem állok innen még sörért sem. - mindannyian meredt szemekkel bámulunk rá, ijedten. Oké, úgy gondolom, ez elég jó indok ahhoz, hogy megengedjem, hogy a helyemen maradjon.
- Tőcc akkor Laci inkább. - Laci tő't is mindenkinek, s közben fénysebességgel repül az idő tovább. A másik zenekar sehol, s lassan éjfél. Közben a szilva eltűnt, legalábbis az üveg tartalma.
- Nincs valami szesz még itt? - Isti a nagy kutakodás közben elkezd hangosan gondolkodni, de hiába segítünk neki, csak nem találunk semmi használhatót már, az éjjel nappali szutyok meg túl messze van ahhoz, hogy legyalogoljunk.
- Na rekesszünk akkor. Holnap, vagy már inkább ma munkanap lesz azért. - jegyzem meg, közben nyújtózok egyet, s rágyújtok egy újabb cigire. Vészesen fogy.
- Ja. Albert, csinálsz kaját? - Kócsár, ha estére is próbán akar maradni, muszáj, hogy Albertéknél aludjon, mert nem tud hogy hazajutni a remek tömegközlekedés miatt.
- Persze Pucám. De csak szendvics van.
- Mindegy az nekem, úgyis össze van szűkülve a gyomrom.
- Laci, tegnap három kondér spagettit ettél meg legfeljebb öt perc leforgása alatt. - muszáj vagyok megjegyezni, mert a két információt nem igen tudom összeegyeztetni fejben.
- Hát igen, azért van összeszűkülve. Ennyi idő alatt eddig kétszer ennyit ettem. - A többiekkel összenézünk, s elfojtjuk kitörni készülő nevetésünket, ami az egész nap legnehezebb feladata, ezért inkább előhalászom a kulcsot a zsebemből, és bekulcsolom a termet. Intek a fiúknak, hogy menjünk. A kapu előtt elkezdünk búcsúzkodni, Albert és Kócsár együtt, Erik az egyik buszmegálló irányába, én meg Isti meg egy pár másodpercig ott maradunk még.
- Na töki jó lesz ez így. Holnap? - kérdése közben kézfogásra emeli kezét
- Ja persze. Szürke? Kávé vagy sör? - én is nyújtom az enyémet.
- Mindegy, majd itt találkozzunk kettő körül. Minden jót, szevasz!
- Szevasz! - intek egyet utána még, majd elindulok a néptelen utakon, füstölve, mint egy gyárkémény, enyhén dűlöngélve. Vár rám az üres lakás. Elérem a lakótelep leamortizált részét, beütöm a bejárati kódot, kinyitom a nagy vasajtót, és megállok. Megnézem a postaládát, de ahogyan számítottam rá, abszolút üres. Sóhajtok egy nagyot, és megindulok a lépcsőn fel, egyenesen a negyedikre. Megállok a legutolsó ajtó előtt, előveszem a kulcsot a farzsebemből, és beengedem magam. Az ajtót gondosan becsukom. A rövid folyosón egyből jobbra kanyarodok a fürdőbe, hogy alaposan kezet mossak. Kapcsolok egy villanyt, hogy alaposan megnézzem magam a tükörben. Beesett, barna szemek, elől egyre igénytelenedő körszakáll, oldalt is kezd durvulni a dolog a borostával, s napirendre tűzöm, hogy a következő napon köteles vagyok megborotválkozni.
Kifordulok a mosdóból, vele szemben, a folyosó baloldalán elhelyezkedő minikonyhába lépek. Töltök magamnak egy pohár vizet, és már tűnök is el, hogy a folyosó végén lévő nappalin át bemenjek a hálószobába, ha egyáltalán azt az egy ágynyi helyet lehet szobának nevezni. Leteszem a poharat a kis íróasztalra, levetkőzöm, keresek egy boxert, és elmegyek zuhanyozni. Nem áztatom magam sokáig a zuhany alatt. Álmos vagyok, és ráadásul nincs is kivel zuhanyoznom.
Végzek a törölközéssel is, összefogom a hajam, és befekszem az ágyba, s közben átnézem fejben a holnapi programom. A villany lekapcsolva. Minden stimm. Nyugodt éjszaka lesz.
De úgy érzem, ez még csak a kezdet...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése