The Crush - 04 - Nők...

Kifejezéstelen arccal térdepeltem a kombó előtt, ölemben a gitárommal, amit néha-néha megpengettem, hogy a szartól kicsit jobb hangzást tudjak beállítani a próbára. Közben nagy sóhajok közepette rágom végig magamban ugyan azokat az értelmetlen kérdéseket; Alízka mi a tökömet keres itt, Isti honnan szedte össze, és ha tudta, hogy én itt vagyok, miért jött?

Eléggé bosszantott a dolog. Nem váltunk el túl barátságosan, s ahogy elnézem, a szája is kinyílt a kislánynak. Elkövettem azt a hibát, hogy komolyan vettem. És ezt nagyon nem szabad!

  Lépteket hallottam a hátam mögött. Éppen Erik érkezett meg, kezében a szintijével. Hátrafordultam, és kezet nyújtottam.

  - Csá

  - Csá. Ki ez a kurva? – ő is szereti fontos dolgok felé terelni a társalgást, minden kertelés nélkül.

  - Ha szerencséd van, akkor az, akit ma meghúzhatsz. – nem terveztem, hogy bővebben fejtem ki a véleményemet róla. Azonban kezdtem egyre idegesebb lenni. A gitárnak is egyre szarabb lett a hangja, és a téma is bosszantott rendesen, ráadásul még cigi sem volt a számban; nem úgy rá tíz percre. Igen, tudom, túl sokat szívok. De nincs, aki baszogasson érte. Vagyis van, de rájuk meg nem igazán terveztem, hogy hallgatok, kivéve, ha átalakulnak valami szép begyes menyecskévé, és mellé még értelmesek is lesznek hirtelen. Túl sok ilyet azonban még nem tapasztaltam az életben, úgyhogy sajnos nem kell, hogy adjak a véleményükre. Erik szépen lassan elkezdte összepakolni a cuccot, én meg számba löktem egy rákcsutakot.

  - Kurva élet… - sóhajtottam a gyújtó kattanásával párhuzamosan. Ismét közeledett valaki, a könnyű léptek azonban elég árulkodóak voltak ahhoz, hogy rájöjjek, ki az. Az pedig, hogy megtorpant a hátam mögött, csak egy újabb bizonyíték volt arra, hogy Aliz belépett. Nem fordultam meg, úgy tettem, mintha bent sem lenne.

  - Laci tök jó fej. Meg Isti is. – lehajolt, közel a fülemhez.

  - Pontosan. Veled ellentétben. – még mindig nem fordultam meg, de arról letettem, hogy az erősítőt tovább szekáljam.

  - Mire ez a nagy bunkóság? – olyan közel hajolt hozzám, hogy ajka hozzáért a fülemhez – Mintha nem vágynál arra, ami rég volt köztünk.

  - Szerencsére nem volt köztünk semmi. – elkapta a vállamat, és maga felé fordított, közben leguggolt, hogy egy szinten legyünk. Öt centivel magasabb, mint én.

  - Kivel akarod ezt elhitetni? Magaddal talán. Akkor kevésbé fáj, hogy itt vagyok? – olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajkunk majdnem összeért. Mivel nem akartam kiégetni az arcát, ezért nem szívtam a cigiből, csak hagytam lógni a kezemben.

  - Tudtam, hogy nem vagyok neked elég jó. Egyszer elhitetted az ellenkezőjét velem, csak azért, hogy el tudj küldeni. Ismételni akarsz? – elmosolyodott, s jobb keze mutatóujját lassan végighúzta az arcomon, le a nyakamig.

  - Azóta változott egy, s más.

  - Mit szólnál, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg, miközben egy szintetizátoros éppen kihallgat minket…

  - Ó, én nem hallok semmit… - szólt közbe, s folytatni akartam tovább, de a hölgy megelőzött.

  - … hanem bármennyire sajnálod rám a pénzt, veszel egy aránylag jó bort, felmegyünk nálad, megisszuk, elküldesz engem a fenébe, és a többi. Talán még happy end is lehet belőle. – elgondolkodtató volt az ajánlat. Tényleg.

  - Mit kapok cserébe, ha igent mondok? – nem voltam felkészülve a válaszra. Alíz mögött Erik kisuhant a szobából, mire ez a méregleány elmosolyodott, és egy váratlan pillanatban egész véletlenül megcsókolt. Van bármilyen érv, miszerint ellenkeznem kellett volna? Lehet, akkor nem volt időm keresni. Úgyhogy megcsókolt az a nő, akit látni sem akartam.

  - Költői kérdésnek szántam. – mondtam, miután elhajolt.

  - Szereted a romantikát, nem? Akkor a válasz is elég költői. – felállt, és kiment az ajtón. Ezzel meg is volt szervezve az esti programom. A gondolat, hogy hülyeséget csináltam, azonban nem hagyott nyugodni, s reflexszerűen akartam újabb cigire gyújtani, s a zsebembe nyúltam kómásan, hogy kivegyek egyet a dobozból, mire én, Mr. Nemvagyokbarom a nagy kapkodásban a még kezemben lévő és égő cigit valahogy sikeresen belenyomtam az alkaromba. Mesteri lírai énem szavakba öntötte szolidan, mit éreztem.

  - ÁáááÁÁÁáááÁÁÁku’vaanyád!!! – legalább annyira fájt, mintha levágta volna a fél orromat ez a barom. Leraktam a gitárt az állványra, és elindultam a retyó felé, mert az volt az egyetlen hely, ahol volt csap, és benne még folyt is a víz, ha az ember megnyitotta. A környéken ez nem minden lakásra volt igaz.

  Beértem a budira, ahol berúgtam az ajtót – fájdalomérzetre előtörnek belőlem a Rambo képességek -, s az ajtó túloldalán, a csap előtt, egy rémült női arc bámult rám, gazdája éppen kezét szerette volna mosni, stílusos belépőm azonban lefagyasztotta, s volt időm végignézni rajta. Közben azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem jobban szemügyre? Háta közepéig érő, kiengedett, egyenes szőkésbarna haja teljesen elvarázsolt. Arca komoly volt, csillogó kékeszöld szemmel, bőre szinte hibátlan. Egyáltalán nem volt barna.   Egy farmerfelső volt rajta, azalatt egy fehér póló feszült rá szorosan. Melleinek formája és mérete nagyjából tökéletes, csak úgy, ahogyan az alakja. Szűk farmerben és egy tornacipőben toporgott szegény. Én meg előtte, mint egy igazi Don Juan, kiégett karral álltam a retyó ajtajában, amit fél perce rúgtam be. Bocsánatkérésem és sajnálatom a lányos zavaromban egyetlen mondatba foglaltam bele.

  - Baszd meg!

  - Normális vagy?

  - Igen, csak mellé túl rocksztár is, általában így közlekedek az ajtókon keresztül. – elindultam a csap felé, mert láttam, hogy már végzett. Mármint nem a csap, hanem Aliz. Így volt elég helyem ahhoz, hogy ne kelljen odébb rúgni az útból. Benyomtam a karom a csap alá, és ráengedtem a hideg vizet. Közben vagy kétszer felszisszentem. Közben Aliz is odaállt mellém.

  - Mit csináltál? – kérdezte aggódva, közben elzártam a csapot.

  - A szokásos, elég gyakran előfordul, hogy szerencsétlen vagyok. – megnéztem a karom, s a szép, furcsa színű foltot bámultam, közben elcsodálkoztam azon, hogy ekkora sebet tudtam ejteni egy rákcsutakkal magamon. Alíz megfogta a kezem, és magához fordította.

  - Ez elég gusztustalan. – jegyezte meg fintorogva.

  - Láttam már tőle ocsmányabbat.

  - Mondjuk mikor tükörbe nézel?

  - Személy szerint rád gondoltam, de az sem sokkal szebb látvány. – megvonta a vállát.

  - Akkor ketten vagyunk csúnyák. – éppen a karomat töröltem meg egy zsebkendővel.

  - Állj, állj, állj! – felemeltem a kezemet, és a szemébe néztem – Nincs semmiféle „ketten”. Oké?

  - Még…

  - Elárulnád mikor voltál utoljára ilyen nyílt, és mikor akartál ennyire? Élvezed, hogy nem akarok valamit? – megindultam volna kifelé, de utamat állta

  - Azt élvezem, hogy nemet mondasz valamire, amire igent akarsz. – Szépen, lassan behúzta maga mögött az ajtót.

  - Miért vagy ilyen biztos magadban?

  - Miért nem tagadsz, ha nincs igazam? – keze a bikafejes övcsatomra tévedt, és éppen haladt volna tovább, szépen lejjebb, de elkaptam a csuklóját, és elhúztam onnan. Ismét olyan közel hajoltam hozzá, mint az előbb. Mintha meg akarnám csókolni. De az utolsó pillanatban mégsem mentem bele. Elmosolyodtam.

  - Ennyire ne becsülj le. – elengedtem, és kisétáltam a mosdóból. A bőr azonban még mindig húzódott a karomon. Benéztem a terembe. Nagyjából mindenki összepakolta a hangszerét, a keverő is be volt lőve. Közben rájöttem, hogy valahol elejtettem a cigit, amivel majdnem keresztüldöftem a karomat, ezért most már tényleg kénytelen voltam rágyújtani egy újra. Szar ügy. Bementem a terembe, megnéztem az egyik mikrofont, hogy szól-e. Szólt, ezért megfogtam, és odahúztam az erősítőm elé. Isti is párszor belefújt a mikibe, hogy ellenőrizze a hangerőt. A biztonság kedvéért beleszóltam, hogy ne legyek túl hangos. Közben besétált Aliz is a terembe, mire bátor énekesünk a basszusgitárral a nyakában odaugrott hozzá, hogy letuszakolja egy székre. Benne volt nagyon az úriember mindig is, és egy szenvedélyesség, amit minden nő imád. Örültem neki, hogy egy ilyen embert tudhattam a barátomnak, mint amilyen ő.

  Kócsár elhelyezkedett a dobok mögött, Erik belőtte faszán a szintit, a nemrég megérkezett Albert is beállította már, ami elengedhetetlen volt. Alíz is mosolyogva ült a széken.

  - Jolene? – kérdezte Erik, bólintottam, Kócsár beszámolt, s elkezdtük játszani az első szívszaggató számot. A maga egyszerűségével, nyers kifejezés-módjával  hatalmasat képes ütni ez a szám s, és nagyjából minden más, amit eljátszunk. Nálunk mindenkinek megvan a maga keresztje. Elég csak rám nézni, például.

  A számok csak jöttek, sorjában, szebbnél szebbek, Aliz egyre csak mosolygott, s közben hogy zavarba hozzon minden egyes alkalommal, mikor a mikrofonhoz hajoltam, feltűnően bámult. Én is úgy gondoltam, hogy pont ez hiányzik nekem. Végül azonban mégiscsak eltelt az idő, s a keménylegények összepakolták a cuccukat, s én is úgy csináltam, mint aki pakol. Mindenki kiszivárgott a teremből, s az előtérben felcsendülő nevetés után biztos is voltam benne, hogy egyedül vagyok bent. Átállítottam a kombó hangzását tisztára, lejjebb tekertem a hangerőt, s egy cigire gyújtottam ismét. Lefogtam az első akkordot, s egyesével végigpengettem a húrokat. Szívbemarkoló volt a hangzása. Kikapcsoltam az előttem álló mikrofont, s elkezdtem énekelni a szöveget, csendben, s mélyen.

 - ,,Eljött egyszer, kinyújtott kézzel...” – Lehajtottam fejem. Annyi minden gyülemlett fel bennem, hogy nem sikerült visszafognom magam. Mire felnéztem, s elengedtem a gitár nyakát, már végére értem a számnak. Ledermedtem, mikor megpillantottam a csillogó szemű Alízt, s enyhén remegő hangon megszólított.

  - Törött szárnyú angyal, he? –

  - Valami gond van? – megrázta a fejét, s elmosolyodott. Nem voltam biztos abban, hogy amit látok, az csak képzelgés a zene után.

  - Ezt Te írtad? – hangja tele volt elismeréssel. Felálltam, lekapcsoltam az erősítőt, és elpakoltam a gitáromat.

  - A zenei alapot igen. A szöveget egy… régi barátom írta, és hagyta rám. Mennyi az idő? – rutinos mozdulattal előhúzta farmer-felsője mellzsebéből a telefonját.

  - Lassan tíz óra. Indulunk, és beszélgetünk, vagy pedig szeretnéd még tovább kínozni a dobhártyám?

  - Ha hamarabb tudom, hogy ekkora fájdalmat okoz, nem is hagyom Istit énekelni. Amúgy miről is akarunk beszélgetni? – komolyan kíváncsi voltam a válaszára, értetlenkedésem közben felcsaptam a gitártokot a hátamra. Természetesen benne volt a gitárom is.

  - Kell valami okának lennie? –

  - Aha, pontosan! –

  - Akkor lesz neki. – újra elmosolyodott, kihívóan, s elindult kifelé. Egy darabig néztem utána – tiszteletreméltó a hátsó fele, aki nem hiszi, járjon utána -, majd nagyot szívtam a cigimből, s egy füstfelhőt kiengedve sikerült annyi erőt összeszednem, hogy én is meginduljak ki. Az előtérben kezet nyújtottam a röhögő embereknek.

  - Már mentek is? – kérdezték szinte egyszerre.

  - Péntek van? – kérdeztem vissza

  - Talán. Ja, az! – remekül el tudjuk helyezni magunkat mind térben, mind időben.

  - Pont kihagyom srácok. Jövő héten mikor ütközünk? –

  - Pénteken.

  - Frankó. Na császtok! –

  - Sziasztok fiúk, köszi a próbát, nagyon jók vagytok! Jó éjt! – köszönt el tőlük Aliz is. Előreengedtem az ajtóban, és én is éppen ki akartam menni, mikor Kócsár még utánam szólt.

  - Hé! Ez neked jobban kell! – megfordultam, még éppen időben ahhoz, hogy elkapjam a felém repülő, félig töltött üveget. Jack Daniels…

  - Köszönöm! – az üveg látványától felbuzdulva, kis híján ugrálva indultam a kapu felé, boldogan. Mondanom sem kell, hogy ez a boldogság milyen gyorsan foszlott szét, amint meghallottam a vendégem kedves hangját.

  - Ó, kaptunk piát is? Tényleg, irtó jó arc itt mindenki. – lelkendezett egy sort.

  - Téged kivéve. Gondolom hiába kérlek meg arra, hogy menj haza, nem fogsz, míg meg nem iszod minden kincsem felét, így van? – hogy tudatosítsam benne, mi minden kincsem, nagy csókot nyomtam az üvegre. Közben ellöktem a csikket az utcára.

  - Úgy viselkedsz, mint más negyven év házasság után. – kaptam meg a fejmosást.

  - És nyilván meg is van az oka!

  - Tényleg? Beavatnál engem is? – haboztam.

  - Nem. – néma csend. Így sétáltunk jó darabig egymás mellett az utcán, pár lépés távolságra. Nem tudom, mikor esett meg utoljára, hogy valaki eljött velem a lakásomig, főleg, ha gyönyörű hölgy volt, és ráadásul be is jött. Annyira magányosan azonban mégsem sétáltam egyszer sem.

  - És egyébként hogy vagy? – bűntudatom lett egy kicsit a bunkózástól.

  - Miért kérded?

  - Mert túl lovagias vagyok. – elmosolyodott.

  - Nem túl jól, köszönöm.

  - Valami gond van? – őszinte aggodalommal a hangomban kérdeztem.

  - Majd bent elmesélek mindent. – kicsit közelebb mentem hozzá, s az egyik karommal átkaroltam a vállát. 

  - Rendben. – az út hátralévő részében nem szóltunk egymáshoz. Elértük a házat, felcaplattunk a negyedikre, ismét be a legbelső ajtón. Becsuktam utána az ajtót, kapcsoltam egy villanyt.

  - Tudod még, mi merre van, nem? – kérdeztem, miközben bevonultam kezet mosni a fürdőbe. Cigit illesztettem a számba, s rágyújtottam.

  - Bent is cigizel? –

  - Zavar?

  - Nem.

  - Helyes, Nem nyomtam volna el. – megforgatta a szemét, majd váratlan dolgot csinált. Gyorsan közeledett felém, s mielőtt még bármit tehettem volna, megölelt.

  - Hiányzol, Lui. – ez volt a másik név, amin a város, és lakói ismertek.

  - Nyugi van. Kimegyünk az erkélyre, megisszuk ezt a finomságot, és megbeszélünk mindent. Rendben? – igyekeztem, hogy a hangom nyugtatóan hasson szegényre, bár az érzelmi kitöréseit kezdtem egyáltalán nem érteni. Bólintott gyengén, mint aki könnyeivel küszködik, s eltávolodott.

  - Gyere, jól van. Tudod, még mindig nem harapok nagyobbat, mint régen, bármennyire voltam is bunkó. – súgtam a fülébe, miközben vezettem az erkélyre. Nem bírtam elviselni soha a szomorú és magára hagyott nők látványát. Végre valami nevetésszerűség is kijött a száján.

  - Adtam alád a lovat rendesen. –

  - Inkább kérted az ostort. Hozok poharat. – leültettem az asztalhoz, s füstölögve berontottam két optimális méretű pohárért, hogy a hangulata meglegyen ennek a kis beszélgetésnek. Visszatértem az erkélyre, egy poharat elé, egyet pedig magamnak tettem le, s félig töltöttem mind a kettőt. Megkínáltam cigivel, s el is fogadta, őszinte meglepetésemre.

  - Hogyan ismerkedtél meg Istivel? – nem kezdtem túl gyengéden a társalgást, de jobbnak láttam, ha hamar a lényegre térünk.

  - Gyakran láttalak titeket együtt a városban. És nem szoktál csak úgy sétálgatni emberekkel. Gondoltam, elég jóban vagytok ahhoz, hogy tudjak veled ott találkozni, ahol nem számítanál rám. – egyszerre húztuk meg az italt, s kísértetiesen egyszerre szívtunk a cigiből.

  - Egyik barátnőmmel – folytatta – egy szórakozóhelyen elkaptuk Istit, mintha csak úgy megtetszett volna. Érdeklődtem affelől, hogy zenél-e, és hogy van-e valami jó hosszú hajú fazon a zenekarába. Egyből Téged ajánlott. Eljátszottam, hogy nem ismerlek, és megvártam, hogy elhívjon. – őszinte vallomásnak tűnt. Innom kellett rá, ezért újra töltöttem mindkettőnk üresedő poharát.

  - Mért akarsz velem ennyire találkozni? – Enyhe szemrehányással a hangomban érdeklődtem. Nem válaszolt egyből. Vett egy nagy levegőt, ivott, szívott egy emberes slukkot, majd rám nézett.

  - Mert érzem, hogy találkoznom kell Veled. – lefagytam, és nem tudtam mit mondani erre. Nem volt szívem se elküldeni, se semmi hasonló.

  - Azon gondolkodtam, hogy hülyeséget csináltam akkor… Mikor elküldtelek. Nem lett volna szabad, és nem úgy. Szeretnék bocsánatot kérni. És szeretném folytatni. – folytatta monológját. Levettem a kalapot a fejemről, és beletúrtam a hajamba, közben nagyokat sóhajtottam. Valami megmozdult bennem, de volt egy hang, ami azt súgta, hogy mégsem lenne szabad belemenni.

  - Én küzdöttem eleget kettőnk közül, emlékszel? – nem akartam megbántani. Szomorúan bólogatott, s lehúztuk az utolsó cseppeket is a poharakból. A csikkeket a hamuzóba nyomtuk, felálltunk, s besétáltunk a hálóba. Felkapcsoltam egy halvány fényű kislámpát, s a még égő folyosó-, és konyhavillanyt pedig leoltottam. Mire visszaértem a szobába, Aliz már elkezdett megágyazni. Levette a farmer-felsőt, és ledőlt az ágyba.

  - Jól sejtem, hogy ma nem tervezel hazamenni? – kérdeztem, kezemben a maradék Jack-kel.

  - Van hol aludnom, nem?

  - Biztos vagy benne, hogy abban az ágyban akarsz? – közben levettem én is a mellényemet, letettem az üveget, és összefogtam a hajam.

  - Nem zavar wc-zés közben?

  - A lobonc? Már előre szoktam venni, nehogy kitöröljem vele. – elnevette magát, s bedőltem én is mellé az ágyra. Közelebb bújt hozzám, s átölelt, közben lógó jobb kezemben tartottam az üveg piát.

  - El is felejtettem, milyen jó az illatod… - súgta a fülembe.

  - Izzadt, füstös, piás. Igazán férfias. – kuncogott.

  - Azon túl érezni rajtad valamit… Ami sokkal erősebb, mint a régi énedben volt… - szembefordultam vele.

  - A nikotintartalmam?

  - A vonzerőd! – mielőtt reagálhattam volna, megcsókolt ismét, s le kellett tennem az üveget. Megöleltem. Elsötétült a kép. Ha teljesen józan lettem volna, és képes lettem volna gondolkodni, biztos, hogy nem történik meg, ami azon az estén megtörtént.

De rég éreztem magam olyan jól, mint akkor...