The Crush - 06 - Részletek...

  Időközben megérkezett a másik két jómadarunk is, akik hasonló reakcióval fogadták az információt, mint jómagam. Albertnek feltett szándéka volt, hogy ugráljon örömében, és a ,,genyó" és a ,,pucám" szavak kíséretében megöleljen mindenkit. Ami egy kigyúrt, 180 cm felett lévő, Zeusz alkatú fazontól elég kellemetlen tud lenni bizonyos szituációkban. Mielőtt azonban a tetves kurvaközösség elvesztette volna józan eszét, mindenki vett magának egy sört, kiültünk az előtérbe, és feltettük fontosabbnál fontosabb kérdéseinket a Kócsár-Isti párosnak.

  - Mennyi dollársz is jönne nekünk ebből?

  - Hét számjegyű fizetés fejenként, mindezt azért, hogy színpadon állj, igyál, és bakizz! - kielégítő válasznak tartottam. Erik próbált még így is a racionalitás talaján maradni.

  - Hogyan hoztátok ezt össze? Kishíján lehetetlen, amit megoldottatok baszd meg!

  - Írtam minden fesztiválra - magyarázta Laci -, az egyik helyen maga Szürtey István lecsapott, rám írt, azt mondta, nagyobb lehetőséget ad, mint pár fesztivál. Olyan kurvákat keres, mint mi, akikre csorog az egy fokkal értelmesebb lányok nyála. - szintén olyan válasz volt, amivel abszolút meg tudtunk elégedni. Szürtey-nek remek kapcsolatai vannak külföldön is, és sikertelen fogása eddig még nem volt.

  - Hány zenénk van? - kérdeztem végül, megtörve a boldog csendet, és új cigire gyújtottam.

  - Tizenkettő, és itt az új is még, amit nagyon szívszaggatóra meg lehet csinálni. - ez már kevésbé volt jó válasz. Megnéztem a papírt, és kérdőn néztem Istire. Altar of Love volt a lap tetejére írva. Tetszetős.

  - Erik írta egyébként, csak gondoltam átírom papírra. Hát ne’, mennyivel feelingesebb így tanulni valamit mint jegyzettömbből.

  - Egy tucat számmal akarunk elmenni egy országos turnéra? - kérdezte Albert meglepődve. Felálltam, kezemmel a teremre mutattam. 

  - Nem. Ezért bemegyünk, és írunk saját számokat, mint a gép! - nagy "Jólvan"-ok elhangzása közben állt fel mindenki, hogy bent saját hangszerén alkosson valami korszakalkotót. Én egy kicsit lemaradtam, éppen a szutyok téglafont húztam elő a zsebemből. 

Áh, már biztos nem az a száma, régóta volt már. - gondoltam magamban, s ahogy a névjegyzékbe léptem, első helyen megpillantottam a nevet. Akkor eszembe sem jutott, hogy mi a fenét keres még a telefonomban. Akkor nem akartam bevallani magamnak, hogy féltem tőle megszabadulni. Írtam neki egy SMS-t. 

,,Országos turné a The Crush-sal. Valamikor jössz ünnepelni?" 

Elküldtem Aliznak, majd bementem én is, hogy behangoljak. 

Füstben úszott már az egész terem, a cigi és a romos szoba szaga és illata egy olyan légkört hozott létre, ami elengedhetetlen a The Crush próbákhoz. Álltam a mikrofon előtt, gitár a nyakamban, lassan pengettem az akkordokat, s közben bekapcsolódott a szinti is egy gyönyörű aláfestő dallammal. Albert egy lágy, pár hangos szólóval megadta az intro löketét, s szépen lassan a szám lüktetését is megadta Isti beszálló basszusa és Kócsár gyengéd dobalapja. Elkezdtem énekelni. 

Eljött egyszer

Kinyújtott kézzel,

Hogy Magával ragadjon

Tekintetével

Múltak az évek,

Múltak a hónapok

Eltűntek szépen

A gyönyörű angyalok

Mégis úgy érzem

Velem van még, hiszem!

Azért sem, és akkor sem

Nem felejtem!

Szükségem volt a refrén előtti szünetre. Összenéztünk a többiekkel. Elég kurvás dal. 

Úgy, mintha egymagam volnék

Ha nélküled semmit sem érnék

Egy Angyal, aki törött szárnnyal

Lüktető szívemre szárnyal...

Bánatosan csengő hangommal megkezdtem a refrént, és úgy éreztem közben, mintha valami mardosná a szívemet belülről. A karom is elkezdett zsibbadni. Nehezen ugyan, de sikerült végigjátszanom. Amint lepengettem az utolsó hangot, benyomtam egy cigit a számba. Kellett egy kis nyugtató. Hatalmas megkönnyebbülés volt a gyújtó kattanásának hangja. Mintha évek óta nem szívtam volna... Ahogy visszazökkentem a dalból a valóságba, olyan érzésem volt, mintha az elmúlt időszakban egy másik világban lettem volna. Még hatása alatt voltam, s nem igazán éreztem magam jól egy darabig ebben a dimenzióban. 

  - Lui! Lui! Itt vagy baszod? - Isti szólongatására tértem teljesen magamhoz, s lett annyi erőm, hogy tudjak neki válaszolni egy "ühümm" formájában. Informált róla, hogy aznapra végeztünk. Összepakoltam a cuccom, még enyhén zombult állapotban, felvettem a gitárom, és kimentem, hogy igyak egyet, és elköszönjek a többiektől. Ásítottam egy nagyot. 

  - Tőcc már Laci légyszíves! - a "tőcc" szállóigévé vált, azért minimális szinten mi idióták is értünk a kulturált beszédhez. Bármennyire nem látszik. Laci tő'tött akkor mindenkinek. Elvégre az ünneplés napja volt az is, méghozzá nem is akármekkora okuk volt rá a fiúknak. Nagyon boldogan mosolyogtak, nevettek, a vegyes pálinka hatására meg még jobban felszabadultak. Igazuk is volt, ki kell használni az alkalmat. Koccintottunk, és lehúztuk a felest, aztán kezemet nyújtottam a többieknek. Mindenki ijedten nézett rám. 

  - Mész? - kérdezték egy emberként. 

  - Ja, fáradt vagyok. 

  - Ahaaa, persze, a kurva van a dologban biztos! - mondta mosolyogva Kócsár. Rohadjon meg, egy-két dologhoz nagyon jó volt az érzéke. 

  - Elképzelhető. De mit izélsz, úgy se lesz belőle semmi. Hol vagyok én elég jó neki? - mentegetőztem, de tényleg úgy is gondoltam, amit mondtam. Ez az indok azonban elég erős volt ahhoz, hogy mindenki sürgesse magát kézfogás tekintetében.

  - Ó, még valami! – fordultam meg. – Mikor is lesz az első koncertünk, hol, mivel megyünk, és a többi? – úgy gondoltam, ez olyan kérdés, amelyre mindenki tudni szerette volna a választ, de mégis mindenki olyan boldog (vagy hülye) volt, hogy megkérdezni elfelejtettük.

  - Azt mondta Szürtey, hogy egy hónapon belül szóljunk, aztán szerez egy buszt. Nekünk csak nap közben kell fizetni a személyes dolgokat, a koncert területén állnak mindent, a fuvar ingyen. De még fix időpont nincsen. Majd megbeszéljük, mikor induljunk. – bólintottam, még egyszer elköszöntem, aztán elindultam kifelé, megigazítottam a kalapomat, és füstölő cigivel elindultam hazafelé. Amint kiértem a kapun, elővettem a csúcstechnológiás téglámat. Egy olvasatlan üzenetem volt. 

,,Hívj fel!

Aliz"

Kivételesen éppen volt még pénz a kártyámon, hogy tudjak telefonálni. Kikerestem a számot, ujjamat ráhelyeztem, de nem nyomtam meg a gombot. 

Ha most megnyomod, többet kell adnod neki, mint egy kaland. Egyáltalán nem biztos, hogy elég jó vagy neki. Ha most megnyomod a gombot, és felhívod, 

Lehet újabb pofont kapsz, amiből nem biztos, hogy olyan könnyen felállsz, mint legutóbb.

Megnyomtam a gombot. Fülemhez emeltem a telefont, s miközben hallottam a csörgést, azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. Elkezdődött valami, aminek nem lett volna szabad akkor. Kellemes, lágy női hang szólt bele a telefonba.

  - Halló! Borosi Aliz. – nehéz volt rávennem magam, hogy megszólaljak.

  - Én vagyok. – gondoltam, elég egyértelmű lesz számára.

  - Szia. Mit szeretnél? – hangja hirtelen hideg lett, és éles.

  - Leírtam üzenetben. – értetlenkedtem – Egyébként bocsánatot szerettem volna kérni a múlt hetiért, de rájöttem, hogy annyira Rock’n’Roll vagyok, hogy nem illene hozzám. Szóval, van kedved találkozni? – próbáltam valamilyen idegen foszlányt megtartani magamból, de sikerült annyira görcsölnöm, hogy egy erőltetett Kaliforgia csajozós szövegnek tűnt csak. Mindenesetre Aliznak tetszett annyira, hogy kuncogott egyet, és megenyhült hanggal szólt a telefonba.

  - Oké Launci. Mikor érsz rá?

  - Mondjuk fél óra múlva a Miniben. – pár másodperc csend.

  - Rendben van. Ott találkozunk, szia! –

  - Naszevasz! – azzal kinyomta a telefont, én zsebre vágtam az enyémet, és nagyot sóhajtottam. Úgy éreztem, hülyeséget csináltam, és talán nem lett volna szabad. De akkor már mindegy volt. A telefon elment, nekem pedig mindössze fél órám volt arra, hogy hazaérjek, zuhanyozzak, igyak a megmaradt Jack-ből, és még vissza is érjek a minibe. Kicsit szaporáztam hát lépteimet. A világ kezdett az éjszakába hanyatlani, kigyulladtak az utcai lámpák, a sötétség mint köd terjengett a szürke falak között, amerre mentem. Minden éjszakán ezt éreztem. Csak később jöttem rá, hogy az a sötétség is én magam voltam.

  Nyolc múlt öt perccel, mire felértem a lakásba, a Mini tíz percnyire fekszik a lakástól, és nyolc húszra volt megbeszélve a találkozó. Elnyomtam pár „baszd meg”-et, s szinte futólépésben vetkőztem le a fürdőben, ötszörös gyorsítással fejeztem a zuhanyzást, előkaptam a tiszta holmikat, felöltöztem, fogat mostam, raktam egy minimális rendet, megnéztem magam a tükörben, aztán indultam is, hogy a maradék öt perc alatt minél nagyobb utat tehessek meg, és ne legyen pofátlan méretű a késésem. Szinte futva mentem oda is, és éppen öt perc alatt megérkeztem a Minibe. Körülnéztem a külső részen, majd bementem a kocsmába, de ott sem találtam senkit. Vagyis találtam homályos tekintetű öregeket, akik sörrel a kezükben tárgyalták ki éppen az előző napi meccset, de egyik sem hasonlított különösebben Alizra. Nem estem pánikba, kisétáltam a kocsma elé, hogy az esetlegesen késő hölgyet ott várjam meg. Nem kellett sokáig ácsorognom, alig 2-3 perc múlva észrevettem a távolban. Egy bőrkabát volt rajta, szolid szegecsekkel és sok szeggel, alatta egy ujjatlan Metallica felső, valamint egy fekete bőrnadrág feszült rajta, és egy csillogó bakancs. Nyilván a szám nem csak a gondolataimban maradt tátva, legalábbis mikor közelebb ért hozzám, és arcomra nézve elröhögte magát, ezt a következtetést tudtam belőle levonni. Ritkán látni ilyen rocker lady-t.

  - Szia! – ő köszönt elsőként. Közelebb léptünk egymáshoz, és három távolságtartó puszit nyomott az arcomra.

  - Szia! – köszöntem én is, mikor elhúzódtunk egymástól. Furcsa találkozó volt. Olyan, mintha nem is erőszakoltuk volna meg egymást egy héttel azelőtt. Éreztem rajta, hogy izgul, mintha kicsit talán reszketett volna. Ahogyan én is.

  - Akkor talán menjünk be! – vetettem fel a nagyszerű ötletet, ami igazán szellemes és találó megjegyzés volt, tekintve, hogy azért mentünk arra a kiváló helyre, mert be akartunk menni.

  Először én léptem be, ugye ilyenkor mint férfinak – bármilyen kicsi és hosszú hajú – kell biztosítanom a biztonságos terepet a hölgy számára. Felénk fordult minden bent tartózkodó (cirka 5 ember), és megvető szemmel mértek végig. Gondolom zavarta őket a tény, hogy egy hozzám hasonló kis barom egy olyan nővel sétál be, amilyenre ők egész életünkben vártak. Odasétáltam a pulthoz, s mindketten hangosan köszöntünk, hogy ne vádoljanak meg minket tiszteletlenséggel. A csapos kedvesen köszöntött bennünket.

  - Helló srácok, mit szeretnétek? – mosolygott, és a ránk szegülő tekintetek ellenére megpróbáltam én is, azonban kezdett izzadni a tarkóm. Felgyorsult a légzésem is, közben Aliz csendben állt mellettem, s a plafont tanulmányozta.

  - Öh… Két kávé lesz, sok cukorral, hab nélkül. – nyögtem ki valahogy, s ez már feltűnt a lánynak is. Odahajolt a fülemhez, s súgva kérdezte.

  - Jól vagy? – bólogattam, de nem néztem rá. Maga felé fordított, s megismételte a kérdést, s aggódva nézett a szemembe. Ez egy kicsit helyre pofozott.

  - Igen, csak nem bírom, ha néznek. –

  - Ennyi lesz? – kérdezte a csapos, bólintottam, kitettem az árát, megköszöntük szépen, s kiültünk előre. Alig vártam, hogy rá tudjak gyújtani egy cigire, s rá is gyújtottam, amint leültem. Aliz még sokáig figyelte minden mozdulatomat, de nem kérdezett. Ezért kérdeztem én.

  - Hogy vagy, miújság van?

  - Fáradt vagyok. Sokat kellett tanulnom meg dolgoznom mostanában, de lassan vége. És Te? Miféle üzenetet küldtél pontosan? Elég zavaros volt…

  - Nem fogod elhinni… A két barom, Kócsár meg Isti leszerveztek a The Crush-nak egy országos turnét.

  - Micsoda? Mármint hogy Ti léptek fel?! – azt hittem, kiesik a padból, úgy kimeresztette a szemét.

  - Pontosan! – bólogattam szerény mosollyal, s az Ő tátott szája kezdett mosolyra húzódni.

  - Basszus! És hol kezditek, meg mikor, meg ilyenek? – őszinte öröm csillogott a szemében.

  - Még nem fix, harminc napon belül kell indulnunk, az a lényeg.

  - Gratulálok, őszintén. Akkor most igazi rocksztár leszel? – ártatlanul csillogó szemekkel nézett rám

  - Eddig is az voltam.

  - Jajj, de nem úgy, na! Hanem rendesen. – mielőtt válaszoltam volna, kihasználtam a szélcsendet, s kiengedtem pár füstkarikát.

  - Igen, valószínű. – kavargattuk a kávét, és nem szóltunk egymáshoz egy darabig. Én voltam az első, aki bele is kortyolt. Tipikus kocsmai kávé, az a fajta, amelyik ilyenkor este pont optimálisan iható dohányzás mellett.

  - Mi volt bent az előbb ez a… nem tudom, micsoda? – megfeszültek az izmaim, s szerencsére az asztallapot néztem a kérdés időpontjában, mert valami átsuhant a szememen egy ezredmásodperc alatt. Egy emlék, amely egyben a jelen is. Szívtam egy nagyot a cigiből.

  - Semmi. – mondtam, miközben a füst kiáramlott a számon – Csak rosszul lettem. – féloldalas mosolyra húzódott a szám. Lassan bólintott. Ismertem ezt a bólintást. Nem hitt nekem, de nem akarta firtatni különösebben a dolgot, ezért inkább lényegtelen, általános dolgokra terelte a témát, ami pont optimális a nevetésre, és az idő elütésére. Azon kaptam magam, hogy abszolút jól érzem magam. Aliz sem próbált abszolút nyomulni, sőt inkább olyan volt, mint aki azt várja, hogy ezúttal én kezdjem el. Hogy igenis, küzdjek érte. Akkor nem tudtam, mi ez az érzés, s a szándékot mögötte főleg nem. De a pillanatnyi jókedv megtette hatását.

  Egy hang zavart meg bennünket.

  - Záróra! – előráncigáltam a telefont a zsebemből. Tényleg éjfél volt már. Azóta sokadik cigim égett már a kezemben, beillesztettem a hamuzóba, hogy bevigyem a két kávéscsészét.

  - Rögtön jövök. – mondtam Aliznak, aki csak szomorúan bólintott. Amint beléptem a kocsmaajtón, egy azelőtt nem látott fazont vettem észre a pult mellett állni. Harminc körül lehetett, elég részeg, kopaszodó, melegítőben, enyhén pocakos és bűntapló arccal rendelkezett. Láttam már kutyát, amelyiknek értelmesebb volt a szeme, mint neki. Amint beléptem, már méregetve bámult rám, és megeresztett egy értelemmel teli mondatot.

  - Dikk, egy cowboy! – a csapos, aki éppen a pénz számolta a kasszában, csúnya szemeket meresztett rá. Rajta kívül már nem volt bent senki, csak a faszkalap, akit próbáltam figyelmen kívül hagyni. Persze míg elértem a pulthoz, addig végigpásztázott a szemével, mint aki életében nem látott még hosszú hajat, kalapot, meg bőrkabátot. Letettem a csészét a pultra.

  - Köszönjük szépen, viszlát! – mondtam a kocsmárosnak, aki jó éjt kívánt, s már meg is indultam volna kifelé, ha a részeg fazon nem szól utánam.

  - Azt hittem hogy jány vagy te fickó. – sóhajtottam egyet.

  - Roli, kuss! – szólt rá a csapos – Ne haragudj, ivott, tudod milyenek a… - fordult hozzám őszinte bocsánatkéréssel a szemében.

  - Persze, semmi gond. – intettem még egyszer utoljára, s megint megindultam az ajtó felé, de az a görény ellökte magát a pulttól.

  - Hun hagytad a lovakat sóugor?! – kérdezte nagyon szellemesen. Én pedig kezdtem megunni. Mentem tovább, lenyomtam a kilincset, s miközben kinyitottam az ajtót, félig hátrafordultam.

  - Anyád udvarán itatni! – azzal becsaptam az ajtót, s feszült mosollyal, de lassan indultam a padon ülő Aliz felé, aki furcsán nézett rám. Mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, már éreztem, hogy valami gáz lesz.

  - Cowboy! – kiáltott utánam, s ütemtelen léptei egyre közelebb kerültek hozzám. Mire megfordulhattam volna magamtól, egyik mocskos keze a vállamon landolt, s megfordított Ő.

  - Mit pofázol? – kérdezte dőlöngélve, s a böfögései közben arcomba csapódó szájszaga kis híján megölt, mivel azonban nem sikerült, csak a szándékot növelte bennem, hogy én öljem meg őt. Előhúztam a zsebemből egy cigit, és meggyújtottam. Beleszívtam egy jó nagyot, s a fazon arcába fújtam. Alig volt magasabb, mint én.

  - Idefigyelj, Roli. Kapsz tőlem egy utolsó lehetőséget, hogy befordulj azon az ajtón, és nyugodtan éljed az életed. Ha nem élsz vele, valószínűleg a fitymádat ki fogom húzni a segglyukadon. – szemeimet mélyen a Roli szemébe fúrtam, amitől megtántorodott ugyan, de nem nagyon akart elszaladni. Erőt vett magán, köpött egyet a földre, s bal kezét még mindig a vállamon tartva tovább nyögött.

  - Me’baszlak! –

  - Launci, ne csináld! – hallottam Aliz ijedt hangját a hátam mögül, és azt is, hogy megindul felém. Intettem neki, hogy álljon meg. Megtorpant. Szívtam még egyet a cigiből, s mikor kifújtam, elnevettem magam. Roland annyira zavarba jött, hogy amikor elkaptam a melegítője nyakát, és a csikket elkezdtem nyomni az arcába, nem tudtam először, miért kell annyira visítania. Mikor éreztem a büdös égett bőr szagot, ami minden disznóperzseléskor érezhető, tudtam, hogy már egész jól állok, azért a forró csikket még jól meg is dörzsölgettem az összeesni készülő Roli arcán. Mire a mamut rájött, hogy túl sok esélye nincs, csak akkor, ha elkezd kapálózni eszeveszetten, kénytelen voltam ellökni a csikket a földre, Rolival meg nekiszaladtam a falnak, ahol kétszer behúztam szegény barom szeme alá, úgy, hogy a tarkója mind a kétszer csattant a falon. Szegényben mindössze annyi tartás volt, amennyit én adtam neki a bal kezemmel. Egészen pontosan a melegítője nyakát fogtam. Szegény arca fekete volt a hamutól, amitől nem láttam, mekkora sebet okozott neki a belenyomott cigi, de nem is voltam rá kíváncsi, bőven elég volt a nyáladzó, taknyoló, könnyező zombit tartani. Közben Aliz adta alá a drámai hangulatot.

  - Úr Isten! Úr Isten! – nem akartam hergelni, nem mondtam, hogy ezzel éppen túl sokra nem megyünk, pedig szívem szerint megtettem volna. Fogtam, ezúttal már jóval kedvesebben elhúztam Rolit, és leültettem az egyik padra. Enyhe sokkhatás alatt ült, vérző orral, égett arccal, s dagadni készülő szemekkel.

  - Bocs haver, de te kényszerítettél! – pofoztam meg lágyan az arcát, csak hogy visszaráncigáljam a világba. Bólogatott, hogy semmi baj, szemei azonban még mindig könnyesek voltak. A szagokból ítélve meg legalább beszart.

  - Kérsz valamit? – bólogatott, hogy nem kér inni sem. Elköszöntünk tőle, majd a ziháló Alizhoz fordultam.

  - Induljunk hozzám!