Ötödik nap - Írj arról az időszakról, amikor véget akartál vetni az életednek

A kihívás eddigi legizgalmasabb és legmélyebb témája következik. 
Egy olyan dologról kell írnom, amiről még teljesen nyíltan soha nem beszéltem senkinek, főleg nem ilyen részletesen, ahogyan most fogok. Cseppet átszellemülve próbálok egy érthető katyvaszt kreálni; de őszintén meg mondom, nem tudom, hogy mit várok ettől a bejegyzéstől, vagy mit nem. 
Kedves Olvasó, kérlek, képzeld azt, hogy egy kocsmában ülünk, egymással szemben, egy olcsó, karcos ital mellett, s közben alig látjuk egymás arcát a cigaretta füstjétől. Talán így könnyebb lesz megérteni azt, amit most mondani fogok. 
Az öngyilkosság gondolata elég gyakran felmerült már bennem. Van, mikor csak unalmas éjszakáimon, az erkélyen csak úgy elmerengek rajta, hogy milyen lenne; volt, hogy a szándék igenis komoly volt - legalábbis annak éreztem. Mivel az utóbbi az, ami igazán számít, ezért arról szeretnék beszélni. 
Miért? Mikor? Hogyan?
Mióta az elmém van annyira tiszta, hogy mentes legyen az ilyen gondolatoktól, ezeket az időszakokat is megvizsgáltam magamban. Köztudott, hogy én nem vagyok egy erős ember. Sosem voltam. Mindig azzal indult az egész, hogy volt egy kis törés az életemben, ami elvette az erőm és a kedvem attól, hogy foglalkozzak a problémáimmal. Ez újabb töréseket szült, egyre nagyobbakat, és minél több törés jött, annál gyakrabban követték egymást. Ilyenkor elfelejtek foglalkozni a számomra fontos emberekkel, vagy, ami még rosszabb, hogy bántom is őket. Nem igazán tudják kezelni azt a Luit, aki így meg van reccsenve, a megreccsent Lui pedig nem tudja kezelni azt, hogy őt nem tudják kezelni. 
Ezért mindig az volt a következő lépés, hogy egyedül éreztem magam. Utólag belegondolva nem azért, mert nem volt mellettem senki; hanem mert biztos voltam abban, hogy akik mellettem vannak, nem tudnak már nekem segíteni, és nem is vártam el tőlük. Az önutálat és az érdektelenség kurva mély medrében állva mindig utáltam az ébrenlét minden egyes mozzanatát; mikor nem merek tükörbe nézni, mert félek, hogy magamat látom benne, és csak szembeköpném. És még csak azt sem tudom, mit szeretnék ott látni; többet, mint ami vagyok, vagy kevesebbet? 
Aztán mire feleszmélek, már ott tartok, hogy a megvalósításon gondolkozom; írjak-e búcsúlevelet? Mikor tegyem? És miért nem tettem még meg? 
Még az elmúlt három hónapban is volt olyan esemény, mikor az erkélyen átbambulva az éjszakát remegett a lábam, hogy felmenjek a tizedikre, és megpróbáljak repülni, de csak mert tudtam, hogy nem fog menni, és a fejem, amiben a horribilis mennyiségű hülyeség kering, ott lesz szétloccsanva a járdán, ahol mások a mindennapi útjukat teszik meg a munkahelyükre, a boltba, vagy a párjukhoz. 
Közben mindig felmerült a gondolat, hogy vajon pótolhatatlan vagyok-e? Megállapodtam magammal abban, hogy Lui csak egy van; és soha többé nem lesz még egy. 
De a világnak szüksége van akár egy Luira is? 
A szentimentális íróra, aki blogbejegyzésekben sírja el hányatott sorsát ahelyett, hogy örülne annak, amije van? 
Vagy a magát bátran feláldozó pszichológus hallgatóra, aki segíteni akar másoknak akkor is, ha közben megőrül?
Vagy a hedonista, sötét zenészre, akit néha napján előhúzok abból a bizonyos fiókból? 
Vagy a srácra, aki egy gitárral az ölében, egy panel konyhájában üvöltözik mint egy fóka, és várja, hogy ezzel puncikat izzasszon meg annak rendje és módja szerint? 
Nincs ezekből az emberekből elég? Miért kell még ide egy Lui is? 
Mai napig nem tudok válaszolni erre a kérdésre, hiába vagyok jelenleg mentes az ilyen hajlamoktól. 
Miért nem tettem meg? Féltem. Nem lettem faszagyerek, aki szembe mer nézni a szar időszakaival. Nem jött hirtelen segítség az égből, vagy a föld alól. Nem ittam túl magam rajta. Nem írtam és nem zenéltem ki magamból. Csak féltem. Féltem attól, hogyha ugranék, mit látnék meg abban a pár másodpercben, míg utoljára földet érek? Meglátnám azt, amiért megéri élni, és azzal a tudattal menjek el, hogy ezt elbasztam? 
Még csak azt sem tudom, hogyan múltak el ezek a gondolatok. Azt meg főleg nem, hogy ilyenkor mire lenne szükségem; arra, hogy valaki kijöjjön hozzám olyankor, megöleljen, és a fülembe súgja, hogy Nem lesz semmi baj; vagy arra, hogy szorítsa végre azt a bizonyos pisztolyt a fejemhez, és húzza meg a ravaszt; vagy ha egyik sem, akkor csak hagyjanak megdögleni a saját magam hülyesége által kreált szarban *mert tisztában vagyok azzal, hogy ezekért a dolgokért csakis én vagyok a felelős, nem a környezetem*. 
Néha arra gondolok, hogy vajon ha látnám kívülről magam olyankor, mikor egy haveri kocsmázás közben elmerengek, és a saját szemembe tudnék nézni, látnám-e annak a dolognak a csillogását még a szememben, amit úgy hívunk: élet? És mi ijesztene meg a csillagok mögött abban a szempárban - vagy éppen helyett.

Soha nem fogom megölni magam, egyébként. Nem csak azért, mert gyáva vagyok hozzá, hanem azért, mert egyszer megígértem, hogy nem teszem, valamint lehet, hogy sok, lehet, hogy kurva kevés, de van még kijelölt időm ezen a Földön. Lehet, hogy csak a legvégén fogom, de mindenképpen látni szeretném azt, hogy  mi volt az értelme annak, hogy én ide kerültem. És ha az az ok elég nemes, vagy hasznos, akkor boldogan fogok meghalni úgy, ahogyan azt az Isten eltervezte.

Ui: Ha esetleg valakinek megfordult volna a fejében, hogy elhitesse, mekkora jófej dolog ez az élet, meghogy mindenem megvan, amire szükségem van, az ne fárassza magát, mert tisztában vagyok vele.
Ez volt a téma, erről kellett beszélni.

Köszönöm a figyelmet, és a kitartó olvasást!
További szép maszturbulanciát mindenkinek!

Ser Launcelot