30 napos kihívás: Első nap - Írj a kapcsolatodról/szingliségről

  Üdv mindenkinek!

Leírni is félelmetes, hogy a blogon a versek és szutykok annyira előtérbe kerültek, hogy se cikk, se vélemény nem volt már körülbelül egy-másfél éve. 

Nemrég azonban találtam egy olyan 30 napos kihívást - amiket egyébként nem szeretek -, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ha nem is fejezem be, első ránézésre mindenképpen érdekesnek tűnik, és úgy gondolom, megér egy próbát. 

Nem is húznám tovább az időt, az első nap feladata az, hogy írjak a párkapcsolatomról *legjobb vicc amit valaha olvastam*, vagy ha nincs *Sherlock*, akkor a szingliségről. 

  Nos, nincs komolyabb megkötés, így ez a téma meg elég sok mindent takar. Leszek annyira önző, hogy javarészt a saját életemről és tapasztalataimról beszélek, hogy ne legyen se túl közhelyes, se túl hosszú ez a bejegyzés. 

Lassan három éve annak, hogy egyedülálló vagyok. Milyen érzés? Az elején jól esett a "szabadság", kicsit megkönnyebbültem, és ez nem azért volt, mert a volt párommal bármi gond lett volna, vagy túlzottan kötött volna; egy kapcsolat alapjáraton áldozatokkal jár, én meg elég fiatal voltam, és jól esett hirtelen újra teljes egészében látni a világot. Ez az érzés azonban elég hamar elmúlt; az a fajta ember vagyok, akinek kifejezetten szüksége van arra, hogy legyen mellette valaki, aki szereti, mind lelkileg és testileg kielégíti, cserébe pedig megadhatom neki magamat. Nem többet, nem kevesebbet, és ezzel tökéletesen elégedett is. Mire észbe kaptam, roppant magányos voltam, és ilyen szempontból még mindig az is vagyok. Ez egy szomorú dolog, de mégis vannak előnyei, legalábbis szerintem. 

  Az egyik, hogy ha szomorú vagyok, akkor legalább megpróbálom élvezni, és keresem a szépséget a bánatban is. Példának itt van mondjuk az adventi vásár Derecenben. Kimegyek, és egyedül sétálgatok a bódék között. Hideg van, és fázok is, de jól esik nézelődni. Nézni a mosolygó párokat; azt a gyönyörű lányt, aki egy cuki sapkában kesztyűs kézzel a szájához emeli a forraltboros poharat; a kis ugráló taknyot az édességes előtt, aki egy kiló cukrot vesz az anyja pénzéből; és csak úgy az embereket, akik akkor és ott tudják, hogy nincsenek egyedül. Én meg csak sétálgatok, mosolygok, és mikor teljesen átfagytam, hazaindulok. Lefekszem aludni valami borzasztó hiányérzettel, és remélem arról álmodok majd, hogy felkelni nem egyedül fogok.

A másik dolog meg tényleg az emlegetett szabadság. Nem tartozol felelősséggel senkinek, ha megcsókolsz, vagy megfektetsz egy vadidegen lányt, akit a hétvégi buliban szedtél össze egy éjszakára, és senkit nem fog érdekelni, ha holnap ugyan ezt csinálod mással *persze csak ha rávisz a lélek, és elég bátor vagy hozzá - én pont nem*. Még ha az ember nem is csinálja, a tudat, hogy csinálhatná azért elég szimpatikus tud lenni néha.

De egyik sem boldogít túlzottan, nekem tényleg hiányzik, hogy valaki lefeküdjön és felkeljen velem, korán reggel egy pólóban kimenjen főzni egy kávét, vagy én neki, hogy együtt cigizzünk az erkélyen, és éjszakánként csak úgy csatangoljunk a városban, mint két lelkisérült idióta.

Tömören ennyi, jó annak, aki képes jól érezni magát egy ilyen időszakban, ennyi eltelt hónap után én azonban már nagyon kezdem unni.

Elnézést, hogy nem a megszokott, lehúzós, bűndepresszív és öngyilkosságra buzdító alkotás jött ma fel, de úgy gondoltam, ha már belekezdek a kihívásba, akkor megosztom a nézőpontomat ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Minden jót mindenkinek mindig mindenhol!

Csöccsenet

Ser Launcelot