A pszichológus zenetára (3.): HIM - Song or suicide

 

Soron következő részünk az eddigi (és valószínűleg a mindenkori) legrövidebb nóta lesz, összesen 70 másodpercet követel az életedből. Az egyik örök kedvencem, csakúgy, mint az azóta feloszlott zenekar is, akitől származik. Remélem, ez elegendő ahhoz, hogy adj neki egy próbát. 

Bizalmam jeléül be is másolom a linket

HIM - Song or suicide

"Sorrow, rebuild me as I step out of the light

Misery, strengthen me as I say my goodbyes

I heal my wounds with grief

And dream of you

And weep myself alive"

A dal 2007-ben született, és a Venus Doom album (ami szintén az egyik örök kedvencem) részeként látta meg a napvilágot, egész pontosan a hetedik tételként a kilencből. 

Egy akusztikus gitár adja a prológust, lassan ereszkedve, és az alászállás végén indul el az imaszerű könyörgés az énekes részéről. Más hangszer nem fog csatlakozni később sem, énekből viszont több sáv is akad. 

Az ima első két sora mély, és magányos. A segélykérés a bánatnak, és a nyomornak szól, és az újjáépülés, az erősödés lehetőségét kéri. 

Majd ahogy a második sor végére és a harmadik sor elejére érünk, a gitár a prológust kezdi el játszani ismét. A fő énekdallam mellé halkan, éterien csatlakoznak a másodlagos sávok (válasz a könyörgésre?). 

A nyitottabb hangzású második rész egy A-moll akkorddal ér véget, ami ebben a kontextusban - erre rásegít a hang, amire az utolsó szótag érkezik - mintha lezáratlanul hagyná az egész dalt; egy aktuális, szomorú állapot, melynek még nincs vége. 

A korábbi részek zenéihez képest talán kevésbé tűnik tartalmasnak, de nagyon fontos üzenetet tartalmaz. 

Miért kérnék segítséget a bánattól, a nyomorúságtól? Hogyan gyógyíthatnék sebeket gyásszal, és hogyan életbe sírni magam? 

Azért, mert erre van szükséged. 

Életünk során számtalan alkalommal nézünk szembe veszteségekkel, legyen szó akár számunkra fontos emberek haláláról, vagy életünk nagy szerelmével történő szakításról. Az ekkora horderejű eseményekre reagálni fog a testünk és a lelkünk is. Ez természetes. 

Ahogyan az is természetes, hogyha véletlenül hozzáérsz egy forró teáskancsóhoz, akkor el fogod kapni az ujjad, mert fáj, és nem szeretnéd ezt az élményt még egyszer átélni. Az elménk  hasonlóan működik; a kellemetlen érzésektől megpróbál bennünket távol tartani, csak nem minden egyes módszere ennyire adaptív. 

Hogyha már az ujjunk megégetését felhoztam, ezzel a példával élnék tovább: ahhoz, hogy a lehető legkisebb legyen a kellemetlenség, amit okoz - a lehető legkisebb nem lehet egyenlő a semmennyivel -, észre kell vennem, hogy megégettem magam, el kell húzzam az ujjam a kancsótól. Tudnom kell, hogy fájni fog, és azzal a módszerrel kell kezelnem (ha kell) ami a legeffektívebb, egyszerűbb esetben mondjuk hideg vizet engedek rá. Ezáltal egy picit fájni fog még egy darabig, de végül ennek a fájdalomnak csak az emléke marad meg.  

Ha bármelyik lépés kimarad ezek közül, akkor sokkal nagyobb lesz a baj. Például nem akarom észrevenni, hogy megégettem az ujjam, ezért el se rántom a kancsótól, addig mondogatva, hogy ,,Nincs baj" vagy ,,Nem történt semmi" míg olyan égési sérülést nem szerzek, amit már csak nagyon komoly orvosi beavatkozással lehet kezelni. (Igen, tudnék ettől drasztikusabbat is mondani, ha esetleg felmerült benned a kérdés - csakúgy, ahogy kevésbé drasztikusat is).

Abban az esetben, ha nem engedem meg magamnak azt, hogy szomorú legyek egy ilyen esemény hatására, nem segítek magamon, csupán egy véges kapacitású tárolóedénybe szorítom ezeket a nagyon nagy és súlyos érzéseket, valahogy ráerőszakolom a fedelét, és úgy csinálok, mintha az elzárt dolog soha nem is létezett volna. Ezt a tárolóedényt hívjuk tudattalannak vagy tudatalattinak. 

Ahogy azonban az árnyék kapcsán is megállapítottuk, hogy ez mivel jár, itt is elismétlem: minél kevésbé veszel róla tudomást, annál inkább fog elhatalmasodni rajtad. Mindamellett, hogy nem leszel túl magán az eseményen, a tárolóedénybe pakolt dolgok - hidd el, nem csak ez van ott - elkezdenek rohadni, és az egyre nagyobb mennyiségű gáz és bűz elkezd szivárogni kifelé, mely a másokkal - vagy önmagaddal - szembeni viselkedésedet fogja nagy mértékben befolyásolni (nem, nem pozitívan), és senki, még te sem fogod tudni, hogy ez miért történik. 

Ha szarul vagy, legyél szarul. Törekedj arra, hogy legyél jobban, de ismerd el az érzéseidet, és éld is meg őket, akármennyire is ijesztő, vagy fájdalmas. És egy idő után elkezded az épülést a kimondott búcsúk után. És a gyász be fogja gyógyítani a sebeket. Te pedig - talán sok-sok könnycsepptől megszabadulva, de - vissza fogsz csatlakozni az életbe. 

Továbbra is kíváncsi vagyok a gondolataidra, ha vannak. Legyen szó akár az írásról magáról, a dalról, a zenekarról, a sorozatról.