Reggelek - Neked
Újabb álmatlan éjszaka után újabb borzalmas reggel. Nagy nehezen felültem az ágyon. Fájt a hátam, zúgott még a fejem, nem volt erő a tagjaimban, a szemem még mindig könnyes, de hogy csak az ásítástól, vagy megint sírtam-e, azt már nem tudtam. És nem is akartam.
Tenyerembe temettem arcomat, nagyot sóhajtottam. Mielőtt bármire gondolhattam volna, elszámoltam tízig, és felálltam. A szobatársam még aludt, ahogyan a többiek is. Gőzöm nem volt arról sem, mennyi az idő, így hát elkezdtem keresni a telefonom, s a polcomon az egyik könyvemre téve találtam meg. Teljesen lemerült. Töltőm meg nincs. Szívem szerint falhoz vágtam volna, de féltettem - a falat, természetesen. Egy hat éves Nokia, egyetlen hibája, hogy lejár a hátlapja, és nem lehet visszatenni, de letöltöttem egy befőttes-gumi alkalmazást rá optikai tuningként.
Felkaptam a ruháimat, megfésülködtem, az ágyneműt belöktem az ágyneműtartóba óvatosan, hogy ne keltsek fel senkit, majd fogtam a bögrémet, kivettem egy kávét a táskámból, és kiléptem a szobából. A fürdőben félig megengedtem a bögrémet, és bevágtam a mikróba, beállítottam fél percre. Kicsit féltem, hogy felkelnek a többiek is rá, de volt, ami elnyomta ezt az érzést is.
Be akartam menni a társalgóba. Hátha jött egy üzenet... Tőle. Végigimádkoztam a hetet azért, hogy - ó, a mikró! Kivettem a vizet, és megnéztem a társalgó ajtaját: Nyitva. Egy gép be volt kapcsolva. Mintha valaki szándékosan nekem tervezte volna ezt a reggelt. Ilyen szempontból legalábbis. Leültem, és a kávét beöntöttem a forró vízbe, majd a zacskóval felkavartam, közben megnyitottam a böngészőt. Mindent megnéztem, mielőtt megnéztem volna az üzeneteimet. Féltem, hogy mégsem üzent. Hogy mégsem gondolta meg magát.
Féltem, hogy Ő ilyen könnyen lezárta magában a dolgot. Hogy ilyen könnyen ki tudott heverni. Féltem, hogy Ő nem gondolja úgy, hogy ezt megéri elkezdeni. De nem is féltem. Rettegtem. Egyre nagyobbakat nyeltem, és reszkettem.
~Nem... többé nem.~ Nem akartam sírni. Elég volt a szombat éjszaka rá, kilenc órát eltölthettem azzal. De erőt kellett vennem magamon. Mielőtt azonban megnézhettem volna, youtube-on bekapcsoltam egy zenét, amelyet Ő énekel. Ahogy meghallottam a hangját, kirázott a hideg, furcsa reszketés fogott el ismét, és minden emlék sokkal közelebbinek tűnt. Mindezt azért, hogy tudjak arra gondolni; ,,Érte!'
Megnéztem az üzeneteim, de hiába. Nem kaptam egyet sem, még mindig. Csak néztem előre. Nem voltam képes elfogadni, még mindig, hogy ennyi. Szívem szerint megkeresném, hogy elmondjam Neki, még egyszer... És ha elküldene, akkor is megkeresném, hogy elmondjam még egyszer. És ha utána is, akkor megint, és így tovább. Mert nem történhet így. Tudta, milyen vagyok. Megkeresett. Tudta, milyen vagyok. Felvetette, hogy találkozzunk. Látta, hogy milyen vagyok. De boldogan találkoztunk. Elmondtam, mit szeretnék. Tudta, milyen vagyok, és nem küldött el. Utána találkoztunk ismét... Látta megint, milyen vagyok. És vége lett.
- Miért? - kérdeztem halkan. Nem is tudom, mitől, vagy kitől. Egyedül voltam bent. Hallgattam a zenét, rámentem az adatlapjára, és a képét bámultam. Éreztem, hogy elgyengülök ismét. Közelebb hajoltam a monitorhoz. Talán azt reméltem, hogy hallja, amit mondok.
- Azt, ami hiányzik belőlem, tényleg nem tudom megadni. De biztos lehetsz abban, hogy ha találsz is egy embert, akiben az a hiány megvan, az sem fog úgy szeretni, mint én. Mert én ki is rágnám a szívem Érted. - vártam egy kicsit, nagy levegőt vettem, és folytattam - Nem kérem, hogy fogadj el így. Azt kérem, hogy pont emiatt szeress. Mert külön-külön, ha nem vagyunk átlagosak, akkor együtt miért kéne annak lennünk?
Tenyerembe temettem arcomat, nagyot sóhajtottam. Mielőtt bármire gondolhattam volna, elszámoltam tízig, és felálltam. A szobatársam még aludt, ahogyan a többiek is. Gőzöm nem volt arról sem, mennyi az idő, így hát elkezdtem keresni a telefonom, s a polcomon az egyik könyvemre téve találtam meg. Teljesen lemerült. Töltőm meg nincs. Szívem szerint falhoz vágtam volna, de féltettem - a falat, természetesen. Egy hat éves Nokia, egyetlen hibája, hogy lejár a hátlapja, és nem lehet visszatenni, de letöltöttem egy befőttes-gumi alkalmazást rá optikai tuningként.
Felkaptam a ruháimat, megfésülködtem, az ágyneműt belöktem az ágyneműtartóba óvatosan, hogy ne keltsek fel senkit, majd fogtam a bögrémet, kivettem egy kávét a táskámból, és kiléptem a szobából. A fürdőben félig megengedtem a bögrémet, és bevágtam a mikróba, beállítottam fél percre. Kicsit féltem, hogy felkelnek a többiek is rá, de volt, ami elnyomta ezt az érzést is.
Be akartam menni a társalgóba. Hátha jött egy üzenet... Tőle. Végigimádkoztam a hetet azért, hogy - ó, a mikró! Kivettem a vizet, és megnéztem a társalgó ajtaját: Nyitva. Egy gép be volt kapcsolva. Mintha valaki szándékosan nekem tervezte volna ezt a reggelt. Ilyen szempontból legalábbis. Leültem, és a kávét beöntöttem a forró vízbe, majd a zacskóval felkavartam, közben megnyitottam a böngészőt. Mindent megnéztem, mielőtt megnéztem volna az üzeneteimet. Féltem, hogy mégsem üzent. Hogy mégsem gondolta meg magát.
Féltem, hogy Ő ilyen könnyen lezárta magában a dolgot. Hogy ilyen könnyen ki tudott heverni. Féltem, hogy Ő nem gondolja úgy, hogy ezt megéri elkezdeni. De nem is féltem. Rettegtem. Egyre nagyobbakat nyeltem, és reszkettem.
~Nem... többé nem.~ Nem akartam sírni. Elég volt a szombat éjszaka rá, kilenc órát eltölthettem azzal. De erőt kellett vennem magamon. Mielőtt azonban megnézhettem volna, youtube-on bekapcsoltam egy zenét, amelyet Ő énekel. Ahogy meghallottam a hangját, kirázott a hideg, furcsa reszketés fogott el ismét, és minden emlék sokkal közelebbinek tűnt. Mindezt azért, hogy tudjak arra gondolni; ,,Érte!'
Megnéztem az üzeneteim, de hiába. Nem kaptam egyet sem, még mindig. Csak néztem előre. Nem voltam képes elfogadni, még mindig, hogy ennyi. Szívem szerint megkeresném, hogy elmondjam Neki, még egyszer... És ha elküldene, akkor is megkeresném, hogy elmondjam még egyszer. És ha utána is, akkor megint, és így tovább. Mert nem történhet így. Tudta, milyen vagyok. Megkeresett. Tudta, milyen vagyok. Felvetette, hogy találkozzunk. Látta, hogy milyen vagyok. De boldogan találkoztunk. Elmondtam, mit szeretnék. Tudta, milyen vagyok, és nem küldött el. Utána találkoztunk ismét... Látta megint, milyen vagyok. És vége lett.
- Miért? - kérdeztem halkan. Nem is tudom, mitől, vagy kitől. Egyedül voltam bent. Hallgattam a zenét, rámentem az adatlapjára, és a képét bámultam. Éreztem, hogy elgyengülök ismét. Közelebb hajoltam a monitorhoz. Talán azt reméltem, hogy hallja, amit mondok.
- Azt, ami hiányzik belőlem, tényleg nem tudom megadni. De biztos lehetsz abban, hogy ha találsz is egy embert, akiben az a hiány megvan, az sem fog úgy szeretni, mint én. Mert én ki is rágnám a szívem Érted. - vártam egy kicsit, nagy levegőt vettem, és folytattam - Nem kérem, hogy fogadj el így. Azt kérem, hogy pont emiatt szeress. Mert külön-külön, ha nem vagyunk átlagosak, akkor együtt miért kéne annak lennünk?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése