Máris, vagy mégis?
Azt mondtam, egy darabig nem leszek elérhető, mint blogger, mert nincs bennem elég erő ahhoz, hogy az alap szükségleteim ezen a ponton el tudjam látni. És nem is voltam, talán még nem is vagyok abban az állapotban, hogy képes legyek rá. De egy-két emberrel sikerült beszélnem azóta. Egy-két ember, akikkel senki más nem büszkélkedhet, csak én, és nagyon jól esett, már csak az is, hogy megpróbáltak foglalkozni velem. Nem tudom, mikor leszek képes ezt visszafizetni nekik.
Hogy túltettem-e magam rajta? Nem. Biztos, hogy nem. Még itt van, mindenemet falja egy olyan dolog, ami igazából nincs is. De ezek a beszélgetések képesek voltak ráébreszteni arra, hogy a sötét vermen kívül ugyan úgy süt a nap. És bármilyen borzasztó lesz a tavasz, képes vagyok kibírni, különben nem történik semmi.
Két olyan borzalmas éjszakán vagyok túl, ami jobban megviselt, mint az eddigi tizenhét évben bármi is. De eljutottam arra az állapotra, hogy jókívánságot mondjak, kivétel nélkül mindenkinek: Bármibe fogtok bele, amire képesek vagytok mindent, de mindent feltenni, az sikerüljön, ha Isten is úgy akarja. Ha nem, akkor pedig még a sikernek csak a reménye se csillanjon fel. Csak egy dolog ne történjen: Soha ne válasszon el öt centi attól, hogy célba érj, mert azt az öt centit ha megfeszülsz, sem éred el, és belebolondulsz, és olyan leszel, mint én; saját magad legsötétebb énjének még sötétebb paródiája leszel, olyan üres lesz minden.
Mindennek oka van. Annak is, hogy ilyen ő, ilyen vagy te, és ilyen vagyok én. De ez nem csak azért van így, mert oka van - ennek célja is van. És ezért vagyunk ilyenek; fiatalok, elveszettek, és ezért félünk. De szükség van ránk. Ahogy szükség van rám is, mint egy költőre, ami egy emberiséget állandóan kísértő, zaklató, és éltető dolgot magyaráz.
Ha ez a sakk-matt az a matt, amely csak emészti a lelket (és remélem, hogy így van), akkor várok a sötét veremben tovább, az utolsó reménysugarakba kapaszkodva. Mert öt centimet kompenzálja más, vagy a hajam, vagy az, hogy jól mutatok színpadon, vagy a hatalmas szívem, ami több, mint amennyi belém fér. Mert érek annyit szerintem anélkül a kevés nélkül is, mint azzal a plussz kevéssel, ha nem én lennék. És engem rohadtul NEM érdekel az a kis hiány ezért cserébe. Ha pedig ezt az öt centit képtelen vagyok pótolni ezekkel, akkor tényleg feleslegesen bánkódok. Ez a két út van.
Ha az első, én várok. Mert vártam már tizenhét évet, és megér nekem még ettől többet is. Ha nem, akkor elfogadom, hogy magányos rocksztár vagyok, de büszke leszek arra, hogy képes vagyok úgy a szívemet adni valamiért, hogy így megviseljen egy apró dolog, és inkább érzem ezt, csak legyek képes még így érezni.
Szóval újra fázunk, újra sírunk, újra komoly egyperceseket írok, amit olvastok. Aztán majd kilépünk ebből a sötét veremből.
Hogy túltettem-e magam rajta? Nem. Biztos, hogy nem. Még itt van, mindenemet falja egy olyan dolog, ami igazából nincs is. De ezek a beszélgetések képesek voltak ráébreszteni arra, hogy a sötét vermen kívül ugyan úgy süt a nap. És bármilyen borzasztó lesz a tavasz, képes vagyok kibírni, különben nem történik semmi.
Két olyan borzalmas éjszakán vagyok túl, ami jobban megviselt, mint az eddigi tizenhét évben bármi is. De eljutottam arra az állapotra, hogy jókívánságot mondjak, kivétel nélkül mindenkinek: Bármibe fogtok bele, amire képesek vagytok mindent, de mindent feltenni, az sikerüljön, ha Isten is úgy akarja. Ha nem, akkor pedig még a sikernek csak a reménye se csillanjon fel. Csak egy dolog ne történjen: Soha ne válasszon el öt centi attól, hogy célba érj, mert azt az öt centit ha megfeszülsz, sem éred el, és belebolondulsz, és olyan leszel, mint én; saját magad legsötétebb énjének még sötétebb paródiája leszel, olyan üres lesz minden.
Mindennek oka van. Annak is, hogy ilyen ő, ilyen vagy te, és ilyen vagyok én. De ez nem csak azért van így, mert oka van - ennek célja is van. És ezért vagyunk ilyenek; fiatalok, elveszettek, és ezért félünk. De szükség van ránk. Ahogy szükség van rám is, mint egy költőre, ami egy emberiséget állandóan kísértő, zaklató, és éltető dolgot magyaráz.
Ha ez a sakk-matt az a matt, amely csak emészti a lelket (és remélem, hogy így van), akkor várok a sötét veremben tovább, az utolsó reménysugarakba kapaszkodva. Mert öt centimet kompenzálja más, vagy a hajam, vagy az, hogy jól mutatok színpadon, vagy a hatalmas szívem, ami több, mint amennyi belém fér. Mert érek annyit szerintem anélkül a kevés nélkül is, mint azzal a plussz kevéssel, ha nem én lennék. És engem rohadtul NEM érdekel az a kis hiány ezért cserébe. Ha pedig ezt az öt centit képtelen vagyok pótolni ezekkel, akkor tényleg feleslegesen bánkódok. Ez a két út van.
Ha az első, én várok. Mert vártam már tizenhét évet, és megér nekem még ettől többet is. Ha nem, akkor elfogadom, hogy magányos rocksztár vagyok, de büszke leszek arra, hogy képes vagyok úgy a szívemet adni valamiért, hogy így megviseljen egy apró dolog, és inkább érzem ezt, csak legyek képes még így érezni.
Szóval újra fázunk, újra sírunk, újra komoly egyperceseket írok, amit olvastok. Aztán majd kilépünk ebből a sötét veremből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése