Idő

  Egyedül, ébren az éjszaka, semmi nem világít, a Holdat is eltakarják a felhők, s még a redőny is le van húzva. Az ágynemű az ágyon szanaszét, összegyűrve fekszik. Épphogy kiszálltam az ágyból pár óra fetrengés után, nem volt kedvem megigazítani. Egy boxerben, és egy pólóban ülök a fotelben. Mellettem a kis dohányzóasztal, a hamutartóval, éppen valami olcsó szutyok cigarettát szívok. Nem számít, hogy milyet. Ha akarnám sem tudnám felidézni, mikor vettem, hol, és milyen, a sötéthez pedig hiába szokott hozzá a szemem, egyszerűen nem tudok elolvasni.
  Megtörlöm az arcomat, és megdörzsölöm a szemeimet is a bal kezemmel.
  - Bazdmeg Lui, még mindig könnyezel? - teszem fel a költői kérdést remegő hanggal. Persze, hogy könnyezek. Beletúrok kócos hajamba, s próbálom elfojtani a feltörő érzelmeket. Nem figyel senki most, aki meg figyel, Ő elfogad sírva is. Nem a szégyenérzet az, ami visszatart. Az üresség. Kiürült belőlem már minden, amiért megéri sírnom. Még mindig égnek a sebek. Még mindig fáj, ami soha nem lehet az enyém. S mégis talán így alakult a legjobban. Remélem. Igazságtalan az a világ, ami képes elvenni tőlem valamit, és nem adja vissza máshol. Fájdalmas a jelen, fájdalmas a múlt is. S ha nem történik valami, talán a jövő is az lesz. De nem...
  - Nem hagyhatom... - nyögöm ki hangosan a gondolataim, és nincs erőm folytatni. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön valami, amire feltettem mindent. Soha semmi nem tud akkorát ütni, mint az, amit közel engedsz magadhoz. Az, amiben bízol, amit remélsz, amiben hiszel. Egy ellenséged sem lesz képes ekkorát ütni.
  Túl vagyok-e rajta? Elméletileg igen. Megváltoztam. Rosszabb lettem. Érzem, ahogyan ülök, hogy a régi gondolataim közé befészkelte magát valami sötét, valami rossz. Valami, ami önző. És azt akarja, hogy én is az legyek. Lehetnék is. És leszek is. Arcon csapott az élet...
  - Gyere, üss egy még nagyobbat... - lehamuzom a cigit, miközben beszélek. Én vagyok az. A büszke zenész, a kis kalapban. A nagyszívű. A félénk. Nagyot estem, kis ember létemre. De felállok, még büszkébben, és megteszem, amire soha nem lettem volna képes.
  - De ez kell nekem? - kérdezem magamtól, s ismét megtörlöm az arcomat. Újabb könnyek. Túl kell lennem rajta, de nem önszántamból. Talán azt hiszed, nem szeretem már? Hogy nem rohannék utána, fognám meg a kezét, és nem könyörögnék térden állva, hogy fogadjon el? Hogy nem sírnék előtte? Vagy hogy nem állnék elé, ha az a golyó felé repülne?
  Megtenném. Mert szeretem. És felejteni soha nem leszek képes. Ha túl leszek rajta, akkor sem. Ha mást nem, ezt a sebet megőrzöm belőle, hogy tudjam, mennyit képes jelenteni nekem egyetlen ember. És hogy tudjam, mekkora pofon után voltam képes felállni.
  Egyedül, ébren, éjszaka. Tudva, hogy már nem az én posztom tenni itt bármit is. Tudva, hogy Ő sem fog. És nem hibáztatom. Bármennyire ég, mennem kell tovább. Elnyomom a csikket. Letörlöm az arcomról az utolsó könnycseppeket is.
 Befekszem az ágyba.
  - ,,Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem."

Csendben várom a reggelt.