Mondd, merjem elhinni?
A szürke nappal sötét estébe olvadt át, miközben folyamatosan esett a hideg, februári eső, csendesen kopogva a háztetőkön, járdákon, utcán, és az embereken, vagy azok esernyőin. Kicsi volt a forgalom az nap. Szomorú napnak nézett ki, az emberek is inkább elzárkóztak előle, még csak ne is lássák, hogy kint valami nem olyan szép, mint amilyet ők szeretnének már. De az eső csak esett, csendben, lassan, s a kisváros járdái tele voltak tócsával. Szomorú egy nap.
Két fiatal mégiscsak kint van. Nemrég indultak el, talán valami cukrászdából, vagy hasonlóból. Egy esernyő alatt álltak, az azonban olyan kicsi volt, hogy szorosan össze kellett bújniuk, ha nem akartak megázni. És nagyon úgy nézett ki, hogy ők nem akarnak. Két, sötét, komor szemű ember volt, egy nő és egy férfi. Mindkettejük szeme barna, tekintete mély, s olyan szelídség áradt belőlük, amilyet talán a mesében látni csak. A nő szemében volt valami kételkedés, mintha várt volna valamire, s szinte biztos volt benne, hogy nem fogja most megkapni, de reménykedik. Gyönyörű volt a szeme, aki belenézett, megremegett a lába, és elhagyta minden ereje. A férfi tudta ezt. Az ő szeme nem volt szép, de megnyugtató volt, ugyanakkor felzaklató is. Tapasztalat, fáradtság tükröződött benne, mint egy olyan emberből, aki már túl sokat látott. Tekintete árulkodott arról a fekete foltról a szívében, mely minden örömében kételkedik, s igazán egy jó darabig képtelen volt elhinni, hogy a világ egyik leggyönyörűbb hölgyével lehet.
Minden belső kétség, fájdalom, izgalom ellenére boldogok voltak. Elvégre egymással lehettek. De lassan fogyni kezdett az út, s elérték a hölgy lakását, ahol még ugyan mosolyogva, de a búcsúzás szomorúságával álltak szembe egymással.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttél velem. - nyögte a férfi remegő hangon
- Én köszönöm, hogy elhívtál. - érezhetően a hölgy volt az, aki képes volt jobban tartani magát a helyzetben. Vajon izgult belül? Megmozdult-e a szíve? Várt valamire? Nem tudhatom. És a férfi sem tudhatta. Reménykedve azonban közelebb lépett hozzá.
- Jó éjszakát, és vigyázz Magadra - suttogta, s a szokásos, három puszis elbúcsúzó formula után nem bírta ki, magához húzta a lányt. És csak álltak, már esernyő nélkül, csendben, egymást ölelve. A szomorú estében volt egy boldog fénypont, amit ez a pár alkotott. A házakban az emberek szíve mintha felolvadt volna kicsit, s fogalmuk nem volt arról, hogy mitől. S közben a férfinak óriási csatát kellett vívnia; ,,Merjem, vagy ne?" ,,Itt, és most?" ,,Ő akarja, vagy nem?"
Nem tudott dűlőre jutni magával, csak küzdött. Küzdött ebben a kegyetlen világban, ahogyan egész életében küzdenie kellett. Most azért küzdött, hogy ne szakadjon meg a szíve. Arcát lassan, nagyon lassan távolabb húzta a lánytól, s szembefordult Vele. A legszebb szempárral nézhetett farkasszemet, és élete egyik legnehezebb csatáját vívta. Nem mást kellett legyőznie - önmagát. A szívét mardosó félelmet a kudarctól, félelmet a fájdalomtól, a magánytól. De a szempár, mely elgyengítette, ha belenézett, olyan erőt adott neki, hogy a félelem futva menekült, és...
És szebb lett a világ kettejük csókja nyomán. Felszabadultak a szívek, s sosem ragyogott még semmi úgy, mint ők abban a sötét éjszakában. A férfi győzött. Túl szép volt ez számára. Úgy érezte, valami nincs rendben, s egy kósza gondolat suhant át a fejében.
~Remélem, nem álom, hogy fel kell ébredjek...~
Két fiatal mégiscsak kint van. Nemrég indultak el, talán valami cukrászdából, vagy hasonlóból. Egy esernyő alatt álltak, az azonban olyan kicsi volt, hogy szorosan össze kellett bújniuk, ha nem akartak megázni. És nagyon úgy nézett ki, hogy ők nem akarnak. Két, sötét, komor szemű ember volt, egy nő és egy férfi. Mindkettejük szeme barna, tekintete mély, s olyan szelídség áradt belőlük, amilyet talán a mesében látni csak. A nő szemében volt valami kételkedés, mintha várt volna valamire, s szinte biztos volt benne, hogy nem fogja most megkapni, de reménykedik. Gyönyörű volt a szeme, aki belenézett, megremegett a lába, és elhagyta minden ereje. A férfi tudta ezt. Az ő szeme nem volt szép, de megnyugtató volt, ugyanakkor felzaklató is. Tapasztalat, fáradtság tükröződött benne, mint egy olyan emberből, aki már túl sokat látott. Tekintete árulkodott arról a fekete foltról a szívében, mely minden örömében kételkedik, s igazán egy jó darabig képtelen volt elhinni, hogy a világ egyik leggyönyörűbb hölgyével lehet.
Minden belső kétség, fájdalom, izgalom ellenére boldogok voltak. Elvégre egymással lehettek. De lassan fogyni kezdett az út, s elérték a hölgy lakását, ahol még ugyan mosolyogva, de a búcsúzás szomorúságával álltak szembe egymással.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttél velem. - nyögte a férfi remegő hangon
- Én köszönöm, hogy elhívtál. - érezhetően a hölgy volt az, aki képes volt jobban tartani magát a helyzetben. Vajon izgult belül? Megmozdult-e a szíve? Várt valamire? Nem tudhatom. És a férfi sem tudhatta. Reménykedve azonban közelebb lépett hozzá.
- Jó éjszakát, és vigyázz Magadra - suttogta, s a szokásos, három puszis elbúcsúzó formula után nem bírta ki, magához húzta a lányt. És csak álltak, már esernyő nélkül, csendben, egymást ölelve. A szomorú estében volt egy boldog fénypont, amit ez a pár alkotott. A házakban az emberek szíve mintha felolvadt volna kicsit, s fogalmuk nem volt arról, hogy mitől. S közben a férfinak óriási csatát kellett vívnia; ,,Merjem, vagy ne?" ,,Itt, és most?" ,,Ő akarja, vagy nem?"
Nem tudott dűlőre jutni magával, csak küzdött. Küzdött ebben a kegyetlen világban, ahogyan egész életében küzdenie kellett. Most azért küzdött, hogy ne szakadjon meg a szíve. Arcát lassan, nagyon lassan távolabb húzta a lánytól, s szembefordult Vele. A legszebb szempárral nézhetett farkasszemet, és élete egyik legnehezebb csatáját vívta. Nem mást kellett legyőznie - önmagát. A szívét mardosó félelmet a kudarctól, félelmet a fájdalomtól, a magánytól. De a szempár, mely elgyengítette, ha belenézett, olyan erőt adott neki, hogy a félelem futva menekült, és...
És szebb lett a világ kettejük csókja nyomán. Felszabadultak a szívek, s sosem ragyogott még semmi úgy, mint ők abban a sötét éjszakában. A férfi győzött. Túl szép volt ez számára. Úgy érezte, valami nincs rendben, s egy kósza gondolat suhant át a fejében.
~Remélem, nem álom, hogy fel kell ébredjek...~
Megjegyzések
Megjegyzés küldése