Emlék
Némán ülünk egymással szemben, körülöttünk mintha megállt volna az idő. Hol a csészét, hol a szalvétát piszkálom, hogy csökkentsem zavarom mértékét. Gyereknek érzem magam, és félek. Kezem ide-oda jár az asztalon, és csak néha merek felnézni. Ha tudnád, hogy mennyire félek, csak azért, mert itt vagy, megijednél, vagy kiröhögnél. S bármennyire is érzem jól magam, úgy, mint nagyon régóta egyszer sem, mégis félek. Félek, hogy már akár ezt is elveszíthetem, mert nem tudhatod, hogy mennyire szükségem van arra, hogy szükséged legyen rám.
Remegve nézek ki az ablakon, szomorúan esik kint az eső, és tudom, hamarosan nekem is kint kell majd sétálnom, és áznom, mert a meleg, és a menedék az eső elől csak a pillanatban véd. És akkor sem teljesen. Erőt veszek magamon, mert látni akarom az arcodat. Te is kifelé bámulsz az ablakon, enyhén mosolyogva, a másodperc törtrésze alatt a gyönyörű összes szinonimája átfut az agyamon. Aztán megérzed, hogy bambán bámullak, és felém fordulsz. Mintha mellbe vágtak volna, úgy hat rám, mint egy pofon, és belém hasít a tudat, hogy mégis itt vagy velem. Ezzel együtt az is, hogy talán soha nem úgy, ahogyan azt én szeretném.
Törékenynek érzem magam, és még jobban remegni kezdek, ahogyan a szemeidbe nézek, és folyamatosan elszívja az erőmet, szívem pedig vágyakozással és fájdalommal telik meg. Mert rettegek attól, hogy elzavarhatlak a közelemből, csak azért, mert Te Te vagy, a magad tökéletességével, én pedig én, a magam gyengeségeivel, tökéletlenségeivel, hibáival. És lehet, hogy tehetetlenül.
Csak nézek a szemedbe továbbra is, és egyre jobban félek. Úgy érzem magam, mint egy árny az esőben, görnyedten, ahogyan arra vár, hogy a fény végre feloldozza, de nem meri megkérni rá. Mit sem sejtesz belőle, és kedvesen mosolyogsz, hogy segíts talán. Jó voltál hozzám, és nem remélted, hogy ez lesz belőle talán. Hogy én is remélni fogok. Pedig remélek, miközben érzem valahol, hogy ez reménytelen. Minél tovább nézek a szemedbe, úgy lesz egyre fájdalmasabb, és úgy leszek egyre gyengébb is. Szeretném kimondani, amit érzek, de képtelen vagyok, mert túl jó, hogy védsz az esőtől, a hidegtől. Túl jó, túl tökéletes az, hogy most itt vagy, ahhoz, hogy kockára merjem tenni akár ezt is, és újra zuhanjak vissza oda, ahonnan Beléd kapaszkodva félig kijöttem. Mert szükségem van Rád.
- Minden rendben? - látva, hogy valami nincs jól velem, megkérdezed aggódva. Visszatérek a valóságba, és magamra erőltetek egy mosolyt, hogy hitelesen tudjak válaszolni.
- Persze... Most minden.
Remegve nézek ki az ablakon, szomorúan esik kint az eső, és tudom, hamarosan nekem is kint kell majd sétálnom, és áznom, mert a meleg, és a menedék az eső elől csak a pillanatban véd. És akkor sem teljesen. Erőt veszek magamon, mert látni akarom az arcodat. Te is kifelé bámulsz az ablakon, enyhén mosolyogva, a másodperc törtrésze alatt a gyönyörű összes szinonimája átfut az agyamon. Aztán megérzed, hogy bambán bámullak, és felém fordulsz. Mintha mellbe vágtak volna, úgy hat rám, mint egy pofon, és belém hasít a tudat, hogy mégis itt vagy velem. Ezzel együtt az is, hogy talán soha nem úgy, ahogyan azt én szeretném.
Törékenynek érzem magam, és még jobban remegni kezdek, ahogyan a szemeidbe nézek, és folyamatosan elszívja az erőmet, szívem pedig vágyakozással és fájdalommal telik meg. Mert rettegek attól, hogy elzavarhatlak a közelemből, csak azért, mert Te Te vagy, a magad tökéletességével, én pedig én, a magam gyengeségeivel, tökéletlenségeivel, hibáival. És lehet, hogy tehetetlenül.
Csak nézek a szemedbe továbbra is, és egyre jobban félek. Úgy érzem magam, mint egy árny az esőben, görnyedten, ahogyan arra vár, hogy a fény végre feloldozza, de nem meri megkérni rá. Mit sem sejtesz belőle, és kedvesen mosolyogsz, hogy segíts talán. Jó voltál hozzám, és nem remélted, hogy ez lesz belőle talán. Hogy én is remélni fogok. Pedig remélek, miközben érzem valahol, hogy ez reménytelen. Minél tovább nézek a szemedbe, úgy lesz egyre fájdalmasabb, és úgy leszek egyre gyengébb is. Szeretném kimondani, amit érzek, de képtelen vagyok, mert túl jó, hogy védsz az esőtől, a hidegtől. Túl jó, túl tökéletes az, hogy most itt vagy, ahhoz, hogy kockára merjem tenni akár ezt is, és újra zuhanjak vissza oda, ahonnan Beléd kapaszkodva félig kijöttem. Mert szükségem van Rád.
- Minden rendben? - látva, hogy valami nincs jól velem, megkérdezed aggódva. Visszatérek a valóságba, és magamra erőltetek egy mosolyt, hogy hitelesen tudjak válaszolni.
- Persze... Most minden.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése