Furcsa
Sűrű az erdő. Hiába kerestem, se egy ösvény, se egy út, amin haladhattam volna. Csak én, és a gyilkos fák. Órásinak tűntek a ködös éjszakában. Alig láttam valamit, s a lombjaik is homályba vesztek. Tudtam jól, hogy kerültem ide.
- ,,Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém." - Nyögtem a sűrű sötétségbe, de a hang elveszett köröttem. A sötétség, mint anyag nyelt el mindent előlem. Egyre kevesebb a levegő. Kétségbeesetten próbáltam haladni előre. Vastag gyökerek akasztották meg a lábamat, s majdnem elestem többször is, a semmiből fák kerültek elém. Ki tudja, meddig kutakodtam pihenés nélkül az út után? Percek? Órák? Heteknek tűntek. Eredménytelenül. Ledőltem egy fa tövébe, nekivetve hátamat, s zsebeimet kutattam. Elővettem egy cigarettát, jól megnéztem magamnak, s csak aztán gyújtottam meg. Nyirkos volt a talaj, de már nem érdekelt semmi.
- Ezt a cigit akkor is elszívom itt nyugton, ha rám dől az összes fa a környéken. - alighogy kimondtam, miközben meredten néztem magam elé, egy apró, vörös fénypontot vettem észre a fák között. Kíváncsian előredőltem. Mi lehet az? Semmi egyebet nem láttam. A kis fénypont lassan mozgott, fel, s le. Feltápászkodtam.
- Vagy talán mégsem. - számba illesztettem a cigit, hogy mindkét kezemmel tudjak tapogatózni. Úsznom kellett a ködben. Ahogy haladtam, mintha a fény is közeledett volna. Hevesen vert a szívem, félni kezdtem. Pár méter választott el bennünket. Megálltam. Megállt a pont is. Kivettem számból a cigit, s ahogy kifújtam a füstöt, a köd eloszlott hatására a közelemben, s kaptam egy kis fényt is. A szabadító füst elérte a fénypontot, ami mögött egy alak bontakozott ki. Egy szakállas úriember, kalappal, derékig érő hajjal, hosszú kabátban. Saját magamat láttam.
Közelebb léptem. Alig karnyújtásnyira voltam magamtól. Szívtam egyet a cigiből, s mint tükörkép, csinálta velem szemben álló önmagam is. Alaposan szemügyre vettem, és ő is engem. Beesett a szem, sápadt arc, semleges kifejezés.
- Hogy nézel ki? Egy igazi roncs lettél. - mondtam neki.
- Valami még mindig van ebben a két szemben. Ne legyél azzá, akit mindig is utáltál. - mondta, jobb kezét, lassan a homlokomra tette, s mutatóujjával megnyomta a közepét. Felüvöltöttem. Mintha keresztüllőtték volna a fejem, erőtlenül zuhantam a földre.
Órákig csak merengtem a semmibe, mint egy halott. Nem éreztem semmit. Talán nem is léteztem azokban az órákban.
Hirtelen tértem magamhoz. Kapkodtam a fejem, hátha látok valamit, amely visszavezet. Újabb cigire gyújtottam. Kezdtem lemondani mindenről. Elindultam találomra valamerre. Baktatás közben szemem a földre vetettem, s egy furcsa dolgot vettem észre. A saját árnyékomat. Megtorpantam. Megfordultam. Mint egy lámpa, világított valami fent, magasan a távolban. Ösztönösen cselekedtem. Elkezdtem rohanni a fény felé. Nem törődtem az akadályokkal, a köddel, az elém álló fákkal, a gonosz gyökerekkel. Megtaláltam az utat, amelyen mennem kell. A fény kivezetett egy ösvényre, s eltűnt. Megmutatta, merre kell mennem. Rögös az út, dombos, meredek, emelkedőkkel, és lejtőkkel.
- Ez sem sokkal könnyebb, mint a másik. De már tudom, hová kell mennem. - azzal elindultam az ösvényen, remélve, hogy többet nem hagyom el.
- ,,Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém." - Nyögtem a sűrű sötétségbe, de a hang elveszett köröttem. A sötétség, mint anyag nyelt el mindent előlem. Egyre kevesebb a levegő. Kétségbeesetten próbáltam haladni előre. Vastag gyökerek akasztották meg a lábamat, s majdnem elestem többször is, a semmiből fák kerültek elém. Ki tudja, meddig kutakodtam pihenés nélkül az út után? Percek? Órák? Heteknek tűntek. Eredménytelenül. Ledőltem egy fa tövébe, nekivetve hátamat, s zsebeimet kutattam. Elővettem egy cigarettát, jól megnéztem magamnak, s csak aztán gyújtottam meg. Nyirkos volt a talaj, de már nem érdekelt semmi.
- Ezt a cigit akkor is elszívom itt nyugton, ha rám dől az összes fa a környéken. - alighogy kimondtam, miközben meredten néztem magam elé, egy apró, vörös fénypontot vettem észre a fák között. Kíváncsian előredőltem. Mi lehet az? Semmi egyebet nem láttam. A kis fénypont lassan mozgott, fel, s le. Feltápászkodtam.
- Vagy talán mégsem. - számba illesztettem a cigit, hogy mindkét kezemmel tudjak tapogatózni. Úsznom kellett a ködben. Ahogy haladtam, mintha a fény is közeledett volna. Hevesen vert a szívem, félni kezdtem. Pár méter választott el bennünket. Megálltam. Megállt a pont is. Kivettem számból a cigit, s ahogy kifújtam a füstöt, a köd eloszlott hatására a közelemben, s kaptam egy kis fényt is. A szabadító füst elérte a fénypontot, ami mögött egy alak bontakozott ki. Egy szakállas úriember, kalappal, derékig érő hajjal, hosszú kabátban. Saját magamat láttam.
Közelebb léptem. Alig karnyújtásnyira voltam magamtól. Szívtam egyet a cigiből, s mint tükörkép, csinálta velem szemben álló önmagam is. Alaposan szemügyre vettem, és ő is engem. Beesett a szem, sápadt arc, semleges kifejezés.
- Hogy nézel ki? Egy igazi roncs lettél. - mondtam neki.
- Valami még mindig van ebben a két szemben. Ne legyél azzá, akit mindig is utáltál. - mondta, jobb kezét, lassan a homlokomra tette, s mutatóujjával megnyomta a közepét. Felüvöltöttem. Mintha keresztüllőtték volna a fejem, erőtlenül zuhantam a földre.
Órákig csak merengtem a semmibe, mint egy halott. Nem éreztem semmit. Talán nem is léteztem azokban az órákban.
Hirtelen tértem magamhoz. Kapkodtam a fejem, hátha látok valamit, amely visszavezet. Újabb cigire gyújtottam. Kezdtem lemondani mindenről. Elindultam találomra valamerre. Baktatás közben szemem a földre vetettem, s egy furcsa dolgot vettem észre. A saját árnyékomat. Megtorpantam. Megfordultam. Mint egy lámpa, világított valami fent, magasan a távolban. Ösztönösen cselekedtem. Elkezdtem rohanni a fény felé. Nem törődtem az akadályokkal, a köddel, az elém álló fákkal, a gonosz gyökerekkel. Megtaláltam az utat, amelyen mennem kell. A fény kivezetett egy ösvényre, s eltűnt. Megmutatta, merre kell mennem. Rögös az út, dombos, meredek, emelkedőkkel, és lejtőkkel.
- Ez sem sokkal könnyebb, mint a másik. De már tudom, hová kell mennem. - azzal elindultam az ösvényen, remélve, hogy többet nem hagyom el.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése