A Legszebb Virág

Szakad az eső, és bőrig áztam már. A sötét fellegeken nincs egy lyuk, melyen átsütne a Nap. Jobb csuklómra erősített bilincset, és a rajta lógó, hosszú láncot a földön húztam, csurom vizes hajam az arcomra tapadt. Egyre nehezebben vettem a levegőt, és átfagyott mindenem. Rám szakadt a reménytelenség ege, s bárhogy keresem a kiutat, nem találok egy fénycsóvát, mely szívemet felmelegítené, s legalább kis időre, míg testem és lelkem erőt gyűjt, otthont ad. De nem. Ez nem az az idő, mikor ilyenek megtörténnek. Ez az az idő, mikor összetörten, ázott kutya módjára kell caplatni a bokrok között a hidegben.
  Ahogy haladok, tekintetem a földre szegeztem. Mindig van mibe kapaszkodnia a fuldokló szívnek is, ha érzi vesztét, talán még jobban ragaszkodik életéhez, mint korábban. Bámulva a talajt, valami furcsa ragyogás szélét pillantotta szemem, s hirtelen emelkedett a hőmérséklet. Felkaptam a fejem, s kerestem a fény forrását.
  - Lámpás ez? Vagy képzelgés? - kérdezem, s meglátom a távolban. Egy dombon rózsa, körbe tövisekkel, s csak úgy világít, mint a csillag, ami királyokat vezetett. Szívem dobban egyet, s hajamon igazítok. Valódi-e ez, vagy furcsa halál, mely becsapni kíván utolsó perceimben? Vesztenivalóm nincs - fut át a gondolat agyamon, s félve bár, de megteszem az első lépést, majd a másodikat, s felérek a rózsa mellé.
  - Hát átestem ide, a ló túloldalára? - nincs eső, s meleg van, olyannyira, hogy hátrébb kell lépnem. Tövisek tekeredtek a lábaimra. Fájdalmasan hátrálok, mire elengednek, így is olyan közel tartózkodok a virághoz, hogy minden részletét megvizsgálhatom. A kis dombon, ahol állok, tényleg nem esik az eső. A fény, és hő, melyet áraszt, a közvetlen közelében elviselhetetlen, pajzsként védi tőlem. Szirmai főleg vörösek, de több színben pompáznak.
  - Olyan színes, mint Te Magad! - ahogy nézem, elkap egy érzés; közel kell kerülnöm hozzá. Nem letépnem kell. Nem elvinnem innen. Vele kell, hogy maradjak.
  - Mondd, Virág, gyönyörű teremtés, vársz-e rám? - kérdezem, s hallgat. Hallgat, mint a sír.
  - Netán csak becsapom magam, s vissza kell térnem az esőbe? - kérdezem, s hallgat. Hallgat, mint a sír. Nem tudja, nem mondja, mi Ő valójában, s nem is tudom meg előre. A tűz, vagy megéget, vagy részemmé válik, s meghozza a boldogságot.
  Ha Ő nem az, megint megszakad a szívem. Megéri-e? Inkább hagyjam, had virágozzék itt, a domb tetején, s várjam meg, azt aki hozzám jön? Könnyebb lenne. Sokkal könnyebb. De nem tehetem. A bilincs rajtam, belevésve: Launcelot. Ez vagyok én, magamnak kell maradnom. A rózsára néztem.
  - Némaságod a kárhozat csöndje. Nem szakítalak le, nem küzdök pajzsod ellen. Nem bántani akarlak. De Veled akarok lenni. Szükségem van arra, hogy szükséged legyen rám. - Nem válaszol. Csendben marad. Ha tudni akarom, próbálkoznom kell.
  - Olyan fájdalom lehet ez, ami elpusztít. De olyan boldogság, ami örökké éltet. Érted, Kedvesem, megteszem. - Bilincses kezem a szívemre helyeztem, a lánc végét pedig belöktem a Virág mellé. Letérdeltem, és vártam.
  - Fogadd el, kérlek... Fogadj el, kérlek. Tüzet táplálja életem, és szívem, ha elfogadsz. Ha nem, ezt a láncot végleg velem együtt égesd el...