Ajándék az ünnepre?

  A vásárban sétáltunk. Filmbe illően szitált a hó, s mi céltudatlanul bámultuk a kirakatot, miközben haladtunk előre. Corey jött mellettem. 

  - Mit szeretnél karácsonyra? - kérdezte, bár nem fordult felém. Lehelete, mint kéményből a füst hagyta el száját, annak ellenére, hogy hadart. Kicsit haboztam. Megigazítottam a kalapomat, csak aztán válaszoltam. 

  - Sok mindent. 

  - Drága?

  - Megfizethetetlen. 

  - Na mondjad! - bíztatott. 

  - Először is szeretnék egy gyönyörű lánnyal egy kávézóban elcsürcsölni egy kellemes forrócsokit, miközben kint ugyan ilyen hideg van, s esik a hó. A járókelők a feldíszített utcákon a gyönyörűbbnél gyönyörűbb fenyőfákat nézik. Apukák és anyukák sétálnak kézenfogva, kisgyermekükkel, akinek örök emlék marad az éjszaka. Divatos fiatalok is megszelidülve keresnek ajándékot barátaiknak, barátnőiknek. Ez látszódik, mikor kinézek az ablakon. - mondtam. Már megszokta, hogy érdekesen fogalmazok. 

  - Ennyi? - kérdezte
  - Szeretnék segíteni neki felöltöztetni egy fenyőt, mécsesek mellett, s a kemény munkát csókokkal és pálinkával szakítjuk meg. Nincs senki, csak mi ketten, kint egyetlen egyszer érezni a nyugodt csendet, mely nem kínos. Ez az a csend, ami a magányos ember koporsója is egyben. 

  - És?

  - Egy ölelést szeretnék a fa alatt. Ami őszinte. Még ha nem is szól örökre. Ne is szóljon, tudjuk majd, hol kell elengedni egymást, ha netalántán azon múlik. Az ölelést koronázza méltó éjszaka, kettesben. Hogy mit szeretnék karácsonyra? Semmit, amit pénzért lehet venni. Egyetlen embert, aki szeret azért, aki vagyok, hogy ne legyen a legszebb ünnep magányos. Legyek vak, legyek szerelmes, viszonzottan. A hidegben is a jót lássam. Mit kérek?  Semmi többet. - Corey csendben maradt egy öt percig. Majd megszólalt. 

  - Elég egy sör is most, nem? - elmosolyodtam.

  - Aha.