Corey 8. - A neheze

Abban a két napban sokszor és gyorsan tettem meg a Dragonbridge felé vezető utat. Tudtam, hogy sietnem kell. A BMW valóban a John-é volt, de tisztában voltam vele, hogy hamarabb elér Lisához, mint én.
  Dupla csőbe húzás... És pont engem?! Szégyen! Ahogy erre gondoltam, elöntött a méreg, s fellángoltak bennem a régi érzelmek. A hirtelen harag, a vadállati harc és fékezhetetlenség. Éreztem, hogy azzá a kamasszá válok, aki pár évvel azelőtt voltam. Csak ezúttal volt célom, s tudtam, mire kell használnom az erőm.
  Bekanyarodtam a kis utcára, s megálltam a nyaraló előtt. A BMW sehol. Csengetés nélkül rohantam a házhoz. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Benyitottam, és elkezdtem rohangálni a házban.
  - Lisa! Lisaaa! - kiabáltam, de nem is reméltem, hogy lesz válasz. Ahogy azt sem, hogy bent találok valamit. Kirohantam újra a ház elé, s idegesen kémleltem a tájat, hátha meglátok valamit, ami segíthet.
  - Lisát keresi, fiatalúr? - a hang gazdája felé fordítottam a fejem. Egy kedves öregúrnak nézett ki. Meg gondolom, hogy az is volt.
  - Kívánok! Lisát, igen.
  - Az előbb ment el valami kopasz fickóval. Igen szép kocsikája volt.
  - Nem tetszik tudni, hogy merre mentek? - kérdeztem izgatottan.
  - Az északi útra kanyarodtak, annyit láttam még az ablakból. De Lisácska nagyon nem úgy nézett ki, mint aki szeretne menni.
  - Köszönöm, viszlát! - Lesiettem a motoromhoz, s elővettem a telefonom. El kellett intéznem valamit sürgősen.

***

Jóval higgadtabban kanyarodtam be a föld útra, mint ahogyan még Dragonbridge-be mentem. Nem léptem át a sebességkorlátot sem. Pedig szorított az idő. Hibázni azonban nem lehetett. Túl sok állt rajtam. 

  Egyre rendezetlenebbül bukkantak fel fák az út mellett, ez azonban már csak akkor tűnt fel, mikor egy szűk erdei úton haladtam. Elértem egy elágazódáshoz.
  - Szóval itt jobbra... - suttogtam magam elé, s elkanyarodtam az említett irányba. Pár perc múlva egy épület körvonalai rajzolódtak ki a fák mögött. Leállítottam a motort, s gyalog folytattam utam. 

  Egy romos, kopott fehér faház volt ez, szép nagy, s igen elit nyaraló erre a vidékre. Nem láttam ugyan fénykorában, de tudtam, hogy valamikor ez gyönyörű épület volt. Már betört egy pár ablaka, s nem volt olyan szép sem, ennek ellenére egy két hetes laza munkával újra életre lehetett volna kelteni.
  Majdnem jó kedvem lett, mikor megpillantottam. Azonban azzal egy időben megpillantottam a BMW-t is. Már akkor tudtam, hogy mi fog lejátszódni az elkövetkező percekben. Annyira közel mentem, hogy minden ablakból jól lássanak.
  - John! - kiáltottam el magam. Semmi válasz nem érkezett, de tisztán hallottam, hogy a házban mozog valaki. Vagyis inkább mozognak valakik. Kerestem pontosan a hang forrását. Hallottam, ahogy a régi faajtó nyikorogva kinyílik, s félig világosban, félig sötétben három alak tűnt fel. Középen egy velem egy magas, kopasz, kigyúrt fickó. Két oldalán két hatalmas hústorony, talpig érő homlokkal mind a kettő. Meg elég széles vállal.
  A mocsokarcú középső - mondanom sem kell: John - mosolyogva indult el felém, kezeit széttárva, diadalittasan.
  - Lám - lám! Csak nem Corey, a vérhomokos buznyák jött meglátogatni? - a két marha arca meg sem rezdült mellette, pedig az ő idegtépő nevetésétől mindenkit elkap a hányinger. Általában.
  - Vérhomokos? Kit láttak többször nővel, Téged vagy engem te görény! - a két testőr erre már elmosolyodott, de aránylag gyorsan elfojtották kényszerüket. John megalázva nézett körül, majd erőltetett mosollyal az arcán szólalt meg újra.
   - Hiba volt idejönni, Corey. Sajnos már nem mondhatom azt, hogy húzz el. Nem biztos, hogy élni fogsz addig.
  - Vegyél vissza, kisfiú. Lisáért jöttem. Szépen bemegyek érte, és hazaviszem. - jelentettem ki nyugodtan, bár a szívem már a torkomban kalapált.
  - Nem tehetem. De te nem fogod annyival megúszni, mint Craig. - megvillant a szemem.
  - Így ki mered jelenteni, hogy te tetted, és te raboltad el Lisát?
  - Miért ne merném? Én nyertem! - újabb erőltetett nevetés, de ezúttal hamar megszakadt. Komolyan nézett rám. - Az az öv engem illet! - ezúttal én mosolyodtam el.
  - Te szerencsétlen balfarok! Azt hittem, már kinőttél ebből. Szar voltál a meccsen, és kész, nem tehetek róla, hogy fél percig sem bírtad.
  - Emlékszel még pontosan, hogy hogyan történt? - hangja úgy hatott rám, mintha hipnotizáltak volna. Képzeletben visszarepültem a múltba.

***

  - Sok sikert, Corey! - üvöltötte az edző utánam, mikor beléptem a ketrecbe. Átnéztem a másik sarokba. John verte magát, mint egy harcra kész pitbull. Meg kell hagyni, igen durván ki volt lökve abban az időben, s az ereje sem volt kicsi. Kék nadrágja volt rajta, s a tipikus kék kesztyűje. 

  Még egyszer a tömegre néztem. Lisa az első sorban ült, s dobott egy csókot. Elmosolyodtam, s kezem a szívemre helyeztem.
~Megcsinálom!~ 

Lezajlottak a formalitások. Mielőtt a meccs elkezdődhetett volna, John idegesen mondott valami a bírónak.
  - De fáj a lábam, el kell halasztani a meccset! Lesérültem az előzőn!
  - Az a saját bambaságod, fiam. Több ország nézői vannak itt, nem zavarhatjuk el őket csak így! - John vergődött még egy darabig dühösen, de az edzője elrángatta onnan kezdés előtt, s megnyugtatta. 

~Szóval a lába...~ Kis idő múlva behívtak minket középre. Hogy addig mi történt, fogalmam sincsen. Legalábbis pontosan. A szokásos bemutatás, meg egyebek, de már kívülről fújtam a forgatókönyvet. Főleg a Fists of Iron bajnokságét.
A döntőn voltunk. Nem volt visszaút. John az egész bajnokságon arrogáns seggarcú volt, szemét és felesleges támadásokkal. Egyik meccsén kapott egy lábfeszítést, amelyből kijött ugyan, de még a döntő meccsre is sántítva jött, erőteljesen rájátszva. Az orvos is tudta, aki a meccs után megvizsgálta, ezért engedte tovább a döntőbe. Egyszerűen félt ellenem küzdeni.
Betámolyogtam a felhívásra a ketrec közepére. John a szokásos arrogáns fejjel állt előttem, s fújt egyet a képembe. Végig a szemét néztem, míg a bíró ismertette a szabályokat. Visszamentünk a kezdő pozícióra, s elindult a mérkőzés.
  John szépen lassan közeledett. Gondoltam nem megyek bele ebbe a játékba. Kellett a győzelem, s kellet a hírnév. Megpróbáltam K.O rekordot dönteni. Lerohanás szerűen közelítettem meg ellenfelem, s elméletileg fájós lábára egy nagyon erős rúgást mértem. Ha tényleg bármi baja lett volna a lábának, ennek a rúgásnak maradandó sérülést kellett volna okoznia. Azonban nem reagált rá vészesen, megcsúszott, s a fájdalom miatt már tényleg sántított, még tudta volna folytatni a meccset... De nem ellenem! A rúgás után egyből gyomorszájon talpaltam, amitől nekidőlt a ring falának. Rés nyílott a pajzsán. Rárohantam, és addig ütöttem, míg le nem szedtek róla. Így nyertem a Fists of Iron bajnokságon a világbajnoki címemet. Mindennek már jó pár éve... 

***

Mintha visszateleportáltam volna a jelenbe.
  - Hogyne emlékeznék életem leggyorsabb K.O-jára? Jobb, ha befejezed a törvényellenes faszfejkedésedet, vagy hamarosan megismételjük.- hangom higgadt volt, és nyugodt. Tipikus csendes gyilkos. John azonban nem ijedt meg. 

      - Fiúk! - azzal minden figyelmeztetés nélkül a két jegenye nekem támadt. Nem igazán volt időm felemelni a kezemet, így az első ütés elkerülése végett hátradőltem, ami ennek következtében az arcom előtt suhant el. Így volt időm felemelni a kezem, s a másik gorilla ütését már le tudtam csapni. John mindenre gondolt. Csak arra nem, hogy nekem nem jelent semmit a súlycsoport... Megvártam a nagyobbik majom következő ütését. Abban a másodpercben, ahogy hárítottam ballal, már jobbal be is vittem egy egyenest az arcába, s folytatásként egy balhoroggal is megajándékoztam. Megtántorodott, s pár másodperc múlva elesett, mint aki nem tudja, hol van. A társa már nem volt ennyire szerencsés. Első reflexből, izomból herén rúgtam, majd elkaptam a fejét, s izomból belerántottam kétszer a térdembe. Hallottam az orra gusztustalan roppanását. Amint elengedtem, egyből eldőlt. Barátja, a másik jegenye már próbálkozott a felállással. Én pedig, mint aki aktívan focizik, nekifutásból küldtem egy rúgást a fogsorára, amitől követte társa példáját. Törött orral úgy is könnyebb Guns 'n' Roses-t énekelni, azt mondják.
   Amint ez megtörtént, előkaptam zsebemből a stukkerem, s John-ra fogtam. Éppen időben. Szinte másodpercre pontosan John is megtette ezt a lépést. Csak ő nem magára, hanem felém fordította a pisztoly csövét.
  - Tedd le, John. Így is okoztál már elég törvénybe ütközőt. Volt szemtanú, ahogy elrángattad Lisát, Craig életben van, s fel fog épülni az orvosok szerint. Ő is tudja, hogy Te voltál. Kell ez neked? - kérdeztem nyugtatóan.
  - Nem érdekelsz te engem! Azt hiszed, nem tudok innen eltűnni? Téged kinyírlak, mire Craig felépül, már rég eltűnök. Az autó rendszáma pedig hamis! Mire lenyomozzák, már rég másik Földrészen leszek! Te meg találkozhatsz a Pokolban Lisácskával. - tudtam, hogy nem adja fel.
   - Le akarsz lőni, John? Mondd meg őszintén. - kérdeztem. Kezdett kiugrani a szívem a helyéről. Életem legidegtépőbb percei voltak.
   - Le is foglak! - vágta rá határozottan, s láttam a szemében, hogy nem tréfál. Diadalittasan elmosolyodtam.
   - Oké! - majd elsütöttem a pisztolyomat. John térdre esett. Bal lábából elkezdett folyni a vér. Mire észbe kapott, s felemelte a fegyvert, hogy tüzeljen, én az enyémet egyenesen a fejének dobtam, s elkezdtem felé szaladni. A pisztoly nagyot koppant a fejének, s közvetlen a fegyver mögött érkeztem én. Felugrottam, s izomból a tüdejébe talpaltam. Elejtette a fegyverét, s eszméletlen feküdt a Földön. Kivettem a telefont  zsebemből, cigit helyeztem a számba, meggyújtottam, majd elkezdtem tárcsázni.
   - Végeztem, jöhetnek. - fél percre rá Dio őrmester, s két másik rendőrautó állt be a ház elé. Ellátták John sebét, majd bilincset tettek a kezére, s mikor észhez tért, berakták az autóba. Dio őrmester odajött hozzám.
   - Örülök, hogy hittem önnek. Szép fogás volt. - gratulált.
   - A munkámat végeztem. Megyek, megkeresem Lisát is. - elindultam a nyaraló felé. Futottam, s már a bejárati ajtónál elkezdtem kiabálni.
   - Lisa! Lisa hol vagy? - kérdeztem idegesen.
~Remélem idejében érkeztem~ Kiabálásomra egy halk nyögés volt a válasz az emeletről. Boldogan rohantam felfelé. Egy üres szobában, egy székhez volt kötözve, szája betapasztva. Amint meglátott az ajtóban, bólogatott ellenkezőn, de túl elvakult voltam ahhoz, hogy gondolkozzak. Megindultam be. Amint beértem, s elkezdtem volna szegény lányt kiszabadítani, padló reccsenését hallottam a hátam mögül.
~Végünk van...~ Ennyi futott keresztül az agyamon. Reflexből megfordultam, s felemeltem  kezem a kettős fedezékhez, de a harmadik, eddig bujdosó jegenye gyorsabb volt, s így is elég nagyot sózott a fejemre. Hanyatt estem, s egy pár pillanatra elsötétült a világ. Mire elkezdtem látni a tárgyakat magam körül, a jegenye közelebb lépett hozzám, s utolsó, végzetes csapásra emelte a darab vasat, ami a kezében volt. Lelki szemeim már látták, ahogy lecsap, s az agyam szétloccsan. Feladtam mindent.
  Az egyetlen nehézség, amivel szembe kellett néznem, az már a gorilla rám zuhanó teste volt. Nem is hallottam a lövéseket, csak az ellenfelem vörösödő pólója szúrt szemet. Nameg a befejezett támadása. Összekaptam magam, s lelöktem magamról a testét. Dio őrmester állt az ajtóban, kezében a füstölgő fegyver. 

   - 1 - 1. - Mondta büszkén, mosolyogva. 

***

Megkértem a rendőröket, hogy hagyjanak minket egy darabig pihenni. Elég stressz volt ez Lisának is, és nekem is. A karjaimban vittem be a saját lakásába. Kezén még mindig látszódott a szoros kötés nyoma. Felvittem az emeletre, s letettem a hálószobájába. Szeme csukva volt. Már egy jó ideje eszméletlen. Leraktam az ágyára, s egy darabig néztem, majd elindultam le a lépcsőn.
  - Corey... - szólított meg, mielőtt kiléphettem volna.
  - Igen? - fordultam meg kedvesen, s mentem az ágya mellé.
  - Köszönöm... John követelte, hogy hívjalak ide. Nem tudtam, hogy miért, de nagyon agresszív volt. Kérlek, bocsáss meg! - gyönyörű szemei könnyekkel teltek meg.
  - Nincs semmi baj. Szeretlek. Itt maradok veled, rendben? - 

  - Köszönöm. Nem fekszel mellém egy kicsit? - felfeküdtem. Nőknek nem szabad ellent mondani. Hozzám bújt. Aztán még közelebb húzódott, mire én megcsókoltam. És így szépen sorban történtek a dolgok. Amikor elkezdte kilazítani a nadrágomat, ugyan azt gondolhatta, mint amit John mondott.
~Az az öv engem illet!~

Vége