Az új sztori - 2. rész
Sűrű, sötét erdő fái magasodtak fölém. Körbevettek, s ha rájuk néztem, a félelem fokozatosan befészkelte magát a szívembe. A köd, mely körülvett, legalább olyan sűrű és fojtogató volt, mint maga az erdő. Legalább annyira, mint egy élőlény. Nem tudtam, mit keresek ott, vagy azt, hogy hogyan kerültem oda, s azt sem, hol is vagyok pontosan.
Megpróbáltam a fejem használni, a gondolatok azonban teljesen máshogy kavarogtak a fejemben, mint kellett volna nekik. Millió suttogó hang, mind külön embernek az elméjéből jövő foszlány, mely egy idegtépő káoszt alkot. Meg kellett keresnem azt, amelyik ténylegese az enyém, s használni is tudom majd. Az erdő csöndje azonban zajosabb volt minden másnál, s a feladat majdnem lehetetlennek tűnt.
~Sikerült! Megvan az elmém!~ Mintha élet szállt volna a testembe, elkezdtem érezni, hogy vagyok, s jó nagyot akartam szívni a levegőből, független attól, hogy kellemetlen. Az erdő nem szolgáltatott sok oxigént. Azonban... nem tudtam levegőt venni. Ijedten, s némán forgattam a szemem, s néztem a mellkasomat, valamint a levegőt magam előtt. Nincs se ki, se belégzés.
~Istenem... Mi ez?~ Nagy koncentrálás után a kezeimmel megérintettem az arcomat. Hideg volt. Mint egy hulláé. A szakállam, s a hajam az enyém volt, egyértelműen, a kalapom, s a ruháim is. Hajam sötétebb, s egyenesebb volt, mint bármikor, testem fehérebb, s hidegebb, mint bárkié a Földön. Úgy döntöttem, alaposabban körülnézek, hogy meg tudjam: álmodom, vagy nem. Bár az ember a valóságban szokott levegőt venni.
Remegve pillantottam körbe ismét. A fák baljósan hajladoztak, s bár a félelem eluralkodott rajtam, semmi külső jele nem volt. Sokkal mélyebbre láttam, mint azelőtt bármikor. Kiszúrtam egy ösvényt, s el akartam indulni felé, hogy benézzek az erdő legmélyére is. A végén nem láttam semmit ugyan, de mintha egyszerre sugárzott volna belőle remény és halál. Bizonytalanul emeltem az egyik lábam, s nesztelenül tettem le néhány centiméterrel előrébb. Szokatlan volt használni a végtagjaimat. Mint mikor sokáig van begipszelve, darabos, s gyenge volt a mozgás. De más volt. Méltóságteljesebb, csendesebb.
~Mi vagyok én?~ Kérdeztem rémülten magamtól, miközben az ösvényen haladtam, s továbbra is megpróbáltam kizárni fejemből a millió suttogó hangot. Megállás nélkül sétáltam a sötétségben. Elveszett körülöttem a táj, csupán néhány fának a lombját tudtam kiszúrni az ösvény végén világító fény sugaraiban. Pánikolva kezdtem szinte ordítani belül, hogy nem látok, s becsuktam a szemem egy másodpercre. Csak akkor vettem észre, hogy azelőtt még pislognom sem kellett. Mire kinyitottam a szemem, minden láthatóvá vált. A fény mennyisége nem nőtt. Láttam a borult égboltot, s a teljes sötétséget is éreztem magam körül. De... mintha figyelmen kívül hagyta volna a szemem.
~Mi történik velem?~ Kérdeztem magamban, immár dühös ijedtséggel, ökölbe szorított kézzel. Fejemet ismét az ösvény végére fordítottam, ahol a szemem képes volt kielemezni a fényt. Kezdett az agyam felhagyni a működéssel. Mik ezek a képességek? Mi lettem én? Mi vár rám? HOL VAGYOK?!
Utolsó reményem az volt, hogy az ösvény végén választ kapok kérdéseimre, vagy legalább vége lesz az egésznek. Az erdő, a magány, a köd, a félelem, a kérdések... Talán egy normális ember már régen elvesztette volna az eszét. De egyáltalán én ember vagyok még?
Az ösvény végén várhatóan egy tisztás volt, melyet a köd nem fedett el, s a tűz, mely lobogott, szolgáltatott fényt is, hogy a sötétséget elűzze. A tűz azonban jobban megrémített, mint bármi más.
~Nem mehetek hozzá. Megéget. Meghalok. Megéget!~ Tettem két-három lépést hátra, s alaposabban is szemügyre vettem a helyet.
Fák. Fák. Fák. Fák mindenhol. Itt sincs semmi, ami segítene? - estem kétségbe, de ennek következtében megpillantottam még valakit. Valakit, aki szintén távol állt a tűztől. A valaki nem lélegzett. S fehér volt, mint a hó.
Egy nő volt az, s kortalannak tűnt. Fiatal volt, s vörös, vad szemei ezer éves tapasztalatról árulkodtak. Lassan, de jóval biztosabban, mint én, elindult felém. Kedvem támadt volna letérdelni előtte. Valamiért mint mesterként és királyként tekintettem rá. A kíváncsiság azonban megbénított. Megállt, közvetlen előttem, s a szemembe nézett. Az ájulás kerülgetett.
- Hamarosan közénk állsz! - hangja mint egy ősi istené, félelmetes volt, s mégis kellemes. Elmosolyodott, s kivillantak hosszú, éles szemfogai. Az utolsó dolog, ami történt, az az, hogy azok a fogak villámgyorsan közeledtek a nyakamhoz.
Megpróbáltam a fejem használni, a gondolatok azonban teljesen máshogy kavarogtak a fejemben, mint kellett volna nekik. Millió suttogó hang, mind külön embernek az elméjéből jövő foszlány, mely egy idegtépő káoszt alkot. Meg kellett keresnem azt, amelyik ténylegese az enyém, s használni is tudom majd. Az erdő csöndje azonban zajosabb volt minden másnál, s a feladat majdnem lehetetlennek tűnt.
~Sikerült! Megvan az elmém!~ Mintha élet szállt volna a testembe, elkezdtem érezni, hogy vagyok, s jó nagyot akartam szívni a levegőből, független attól, hogy kellemetlen. Az erdő nem szolgáltatott sok oxigént. Azonban... nem tudtam levegőt venni. Ijedten, s némán forgattam a szemem, s néztem a mellkasomat, valamint a levegőt magam előtt. Nincs se ki, se belégzés.
~Istenem... Mi ez?~ Nagy koncentrálás után a kezeimmel megérintettem az arcomat. Hideg volt. Mint egy hulláé. A szakállam, s a hajam az enyém volt, egyértelműen, a kalapom, s a ruháim is. Hajam sötétebb, s egyenesebb volt, mint bármikor, testem fehérebb, s hidegebb, mint bárkié a Földön. Úgy döntöttem, alaposabban körülnézek, hogy meg tudjam: álmodom, vagy nem. Bár az ember a valóságban szokott levegőt venni.
Remegve pillantottam körbe ismét. A fák baljósan hajladoztak, s bár a félelem eluralkodott rajtam, semmi külső jele nem volt. Sokkal mélyebbre láttam, mint azelőtt bármikor. Kiszúrtam egy ösvényt, s el akartam indulni felé, hogy benézzek az erdő legmélyére is. A végén nem láttam semmit ugyan, de mintha egyszerre sugárzott volna belőle remény és halál. Bizonytalanul emeltem az egyik lábam, s nesztelenül tettem le néhány centiméterrel előrébb. Szokatlan volt használni a végtagjaimat. Mint mikor sokáig van begipszelve, darabos, s gyenge volt a mozgás. De más volt. Méltóságteljesebb, csendesebb.
~Mi vagyok én?~ Kérdeztem rémülten magamtól, miközben az ösvényen haladtam, s továbbra is megpróbáltam kizárni fejemből a millió suttogó hangot. Megállás nélkül sétáltam a sötétségben. Elveszett körülöttem a táj, csupán néhány fának a lombját tudtam kiszúrni az ösvény végén világító fény sugaraiban. Pánikolva kezdtem szinte ordítani belül, hogy nem látok, s becsuktam a szemem egy másodpercre. Csak akkor vettem észre, hogy azelőtt még pislognom sem kellett. Mire kinyitottam a szemem, minden láthatóvá vált. A fény mennyisége nem nőtt. Láttam a borult égboltot, s a teljes sötétséget is éreztem magam körül. De... mintha figyelmen kívül hagyta volna a szemem.
~Mi történik velem?~ Kérdeztem magamban, immár dühös ijedtséggel, ökölbe szorított kézzel. Fejemet ismét az ösvény végére fordítottam, ahol a szemem képes volt kielemezni a fényt. Kezdett az agyam felhagyni a működéssel. Mik ezek a képességek? Mi lettem én? Mi vár rám? HOL VAGYOK?!
Utolsó reményem az volt, hogy az ösvény végén választ kapok kérdéseimre, vagy legalább vége lesz az egésznek. Az erdő, a magány, a köd, a félelem, a kérdések... Talán egy normális ember már régen elvesztette volna az eszét. De egyáltalán én ember vagyok még?
Az ösvény végén várhatóan egy tisztás volt, melyet a köd nem fedett el, s a tűz, mely lobogott, szolgáltatott fényt is, hogy a sötétséget elűzze. A tűz azonban jobban megrémített, mint bármi más.
~Nem mehetek hozzá. Megéget. Meghalok. Megéget!~ Tettem két-három lépést hátra, s alaposabban is szemügyre vettem a helyet.
Fák. Fák. Fák. Fák mindenhol. Itt sincs semmi, ami segítene? - estem kétségbe, de ennek következtében megpillantottam még valakit. Valakit, aki szintén távol állt a tűztől. A valaki nem lélegzett. S fehér volt, mint a hó.
Egy nő volt az, s kortalannak tűnt. Fiatal volt, s vörös, vad szemei ezer éves tapasztalatról árulkodtak. Lassan, de jóval biztosabban, mint én, elindult felém. Kedvem támadt volna letérdelni előtte. Valamiért mint mesterként és királyként tekintettem rá. A kíváncsiság azonban megbénított. Megállt, közvetlen előttem, s a szemembe nézett. Az ájulás kerülgetett.
- Hamarosan közénk állsz! - hangja mint egy ősi istené, félelmetes volt, s mégis kellemes. Elmosolyodott, s kivillantak hosszú, éles szemfogai. Az utolsó dolog, ami történt, az az, hogy azok a fogak villámgyorsan közeledtek a nyakamhoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése