The Crush - 08 - Indulás előtt minden (1)

  Fogalmam nem volt, hogyan tudtam elaludni, miután felmentem a lakásba. Nem igazán szokott sikerülni, ha süt a Nap, és hasonlók. Ez a biológiai ébresztőrendszerem. Ugyan nem aludtam sokat, de legalább sikerült. Madarak csiripeltek az ablak alatt, közben vígan szartak a párkányomra, én meg kicsit feljebb ültem az ágyon. Még csak nyolc óra volt, éppen optimális idő arra, hogy az ember cigivel a szájában ébredjen fel, éppen ezért az ágy mellett álló kis éjjeliszekrényről lehalásztam a dobozt és a gyújtót, meg közelebb húztam a hamuzót is a széléhez, és rágyújtottam, jó szokásomhoz híven, hogy üresen bámulhassak ki a fejemből. Az volt az én első arany hajnalom. De ott motoszkált bennem valami, ami nem hagyta, hogy felhőtlenül boldog legyek. A kétségek annyira rátapasztották mocskos, fagyos karmaikat a szívemre, hogy nem tudtam élvezni, s talán még rosszabb volt, mint a magány.
  Mire fel ez a nagy távolságtartás? Kezdenem kellene előröl mindent? Vagy megint meggondolta volna Magát menet közben? Mi a francért nem lehet ez egyszerűbb? - Ezek a kérdések kavarogtak szünet nélkül a fejemben, és annyira lekötöttek, hogy észre sem vettem, hogy kikászálódtam az ágyból, és felöltöztem. Összehajtogattam az ágyneműt is, és elraktam a helyére, mert hirtelen rendszerető gyerek lettem, s cigarettám utolsó pár slukkjával elindultam, hogy lefőzzek egy mocskos kávét, csak azért, hogy rágyújthassak újra. Amint beüzemeltem a gépet, kimentem a mosdóba, megfésülködtem, arcot mostam, s megnéztem magam a tükörben, s elégedetlenül állapítottam meg, hogy valamilyen szinten ismét rendeznem kellesz a szakállamat. Egy fekete, rövid, S méretű pólót kaptam magamra, és a kedvenc, világos farmeremet. Megigazgattam azokat is, és beszaladtam a szobámba a laposért. Úgy éreztem, van elég szó, amit elmondhatnék. Volt is. Kivittem az erkélyre, bekapcsoltam, közben a robbanni készülő kávéfőző hangjára visszamentem a konyhába, hogy lekapcsoljam szerencsétlent. Kitöltöttem magamnak egy nagy pohárnyit, amit átlagosan ízesítettem pár kiló cukorral és egy kevés tejjel. Csak szigorúan. Kiszambáztam vele az erkélyre, s kerestem a dokumentumot a laposon, miközben újabb cigit illesztettem a számba.
  Megtaláltam. Rákattintottam, megnyitottam, és elkezdtem pötyögni megállás nélkül, elég sokáig. Középen villogott a cím: The Crush

**

Hétfő reggel volt, különösen rühelleni való időpont, ami általában orbitális fáradtsággal és az életkedv minden hiányával vagyon megáldva. Ezt tetőzi még csak igazán az iskolapadban ülés, és a nyálcsorgatás az elviselhetetlen melegtől, s a padokban egyre üresedő és fáradó tekintetek jelezték, hogy minden osztálytársam pacipucut kíván május utolsó hetében az iskolának. Igazi kínszenvedések árán  tekintetem a falon lógó órára emeltem, és boldogan kezdtem visszaszámolni.

3...2...1... Mondom 3...2...1. MONDOM HÁROM, KE - és végre megszólalt a csengő. Az osztályból egyetlen borzasztó, óriási sóhaj tört elő, a megkönnyebbülés jeleként. Lassan kifáradt a tanár is a teremből. Reflexszerűen becsaptam a könyvem és a füzetem, aztán felálltam, hogy ásítsak egy borzalmasat, s közben nézzek végig újra a teremben.

  Egy magas, vékony, aranyos, nagy barna szemű lány egyedül ült a padban, s egy kis füzetbe rajzolgatott. Eszternek hívják, s abszolút megtalálható Benne is a művészi kreativitás, és valamilyen szinten a pozitív fejlövés is, éppen ezért szerettem Vele beszélgetni. Úgy döntöttem, megpróbálom a bezombult napot feldobni.

  - Szia Pálz! - ültem le mellé reflexből

  - Szia Lui! - felnézett egy másodpercre, és rám mosolygott - Hogy vagy?

  - A szokásos mosottszar állapot. És Te? - jellemző az aktív, velős mondanivalóval rendelkező beszélgetés indítása, különösen rám, ahogyan az is, hogyha ülök valahol, nagy valószínűséggel ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy a lábam felrakjam az első olyan helyre, ahova csak lehet, amit abban a pillanatban megtaláltam egy pad személyében.

  - Fáradt vagyok. Zenélés hogy megy?

  - Hamarosan országos turné a The Crush-sal. - gondoltam, belököm balt arccal ezt a megjegyzést, mire Eszter kicsit lefagyott.

  - Mi? Ez komoly? - kérdezte, s közben arcán szépen lassan kezdett elterülni egy mosoly.

  - Bizony! Úgyhogy hivatalosan is rocksztár vagyok. - Sikerült teljes izgalomba hoznom.

  - Úúúú, akkor most egy igazi zenész osztálytársa vagyok? De király! Majd adsz nekem autogram-ot, meg ilyeneket, én meg eladom drágán! - hülyéskedett egy sort, szemmel láthatóan nagyon örült neki. A zenei ízlésünk annyira nem egyezett meg, ettől függetlenül mindig legalább nagyjából követte munkásságomat, és érdekelte a zenész életem. Ahogyan engem érdekelt az Ő művész oldala. Eszter ugyanis eszméletlen jól rajzol, és a költészet is érdekelte, bár állítása szerint Ő képtelen verset írni.

  - Ki mondta, hogy adok? Azért vergődni kell egy sort a színpad előtt, vagy fizetni egy sört a színpad mögött. Kompromisszumok... - úgy tettem, mintha maximum ennyire érdekelt volna a téma, de természetesen ez nem egészen így volt. Egy autogramot azért írtam volna neki... Talán.

  - Na jó, ha nem mondod el, nem mondom meg a nagyszerű ötletemet, aminek te is részese lehetnél. - elkezdte a plafont nézni, jelezve, hogy számára már ott sem vagyok.

  - Oké, megírom! De milyen ötlet? Mondjad csak elfelé. - sürgettem. Nem nagyon szoktam hozzá, hogy bárhol gondolnak az én részvétemre egy bizonyos dologban, ezért meglepődtem, de rettenetesen tetszett a dolog, és elkezdett érdekelni. A lány újra mosolyogva rám nézett, és elkezdte felvázolni a tervét.

  - Mit szólnál ahhoz, hogyha leszerveznénk egy irodalmi estet? Itt a suliban. Keresnénk pár jól szavaló diákot, olyanokat, akiknek vannak versei, meg egy-két megzenésített verset elő kellene adni.

  - És én hogy jövök a képbe? - kérdeztem kíváncsian.

  - Vannak verseid, és örülnék, ha gitároznál, én meg énekelnék. Na, mit szólsz? - szimpatikus ötlet volt, kétség kívül.

  - Csináljuk! - vontam meg a vállam - De akkor minél hamarabb, hogy legyen időm rá. Turné közben nem fogok tudni semmit. - izgatottan elmosolyodott, és tőle megszokott módon, gyorsan tapsolt egy párat halkan.

  - Oké! Majd szólok, ha bármivel haladtam előre.

  - Karaj Pál. - azzal megropogtattam a vállamat.

  - És egyébként hogy vagy? - kérdezte, hogy visszakanyarodjunk a személyes dolgokra is.

  - Nem tudom.

  - Nem tudod? Hogy-hogy nem? - nyilván nagyon zavaró lehet ez a válasz erre a kérdésre.

  - Olyan érzelmekre is ráhúzunk neveket, egyszerűeket, amikre egy név nem elég. Ezért nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is vagyok.

  - Kifejtenéd kicsit?

  - Randizgatok egy lánnyal, vagy valami hasonló. És a gáz, hogy kezdek beleszeretni, de tudom, hogy ennek nem lenne jövője. - Eszter elcsodálkozott.

  - Miért ne lenne?

  - Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. - tenyerébe temette az arcát nagy sóhajtások közepette.

  - Te szeretnél valamit az életben? - szegezte nekem a kérdést. Nem tudtam, mire gondol.

  - Mondjuk egy sört igen. - vágtam rá rövid gondolkodási idő után.

  - Ezzel a hozzáállással nem fog sikerülni. Országos turnéra mész! Még valami izomszerű foszlányok is vannak rajtad, a hajad szép, és nem is vagy annyira rossz csávó.

  - Ezt nem igazán értem...

  - Ne becsüld le magad! Mert lehet, hogy pontosan ezen fog múlni a dolog. Nem minden rosszra van tervezve a világon! Használd ki, hogy randizgattok. Ha esetleg mégsem jön össze, akkor pedig teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, nem? Felesleges rajta bánkódni. Elvégre minden nőtől van jobb nő... - bevetette azt az aranyos mosolyát, és kénytelen voltam hinni neki. Elmosolyodtam én is. Mintha valami megszilárdult volna bennem, ami egészen addig csak ott kóválygott, mint gólyafos a levegőben.

  - Köszönöm. Igyekszem! - bólogatott. Hálás voltam neki. Néha ráfér az ilyen vadbarmokra, hogy helyre tegyék őket. Elég komplikáltak vagyunk ahhoz, hogy bárki problémáját megoldjuk, de túl komplikáltak ahhoz, hogy a sajátunkat is. Mindig kell nekünk valaki, aki megoldja az egyszerű problémáinkat, a nagyokat pedig elfeledteti.

  Megszólalt a csengő, elköszöntem Esztertől, és visszaültem a helyemre, hogy újabb semmiről szóló negyvenöt perces előadást hallgassak végig. Mindezt ébren, a nagy melegben...

***

A nap még magasan fent járt az égen, és a próbateremben csaknem elviselhetetlenné vált a hőség, legalábbis az előtérben. Mi azonban voltunk annyira lazák Istivel, hogy bevittünk egy kisebb asztalt, két normális széket, és ott töltöttük a pihenőnket is.
  Ketten voltunk csak, nekünk volt időnk lemenni. Úgy éreztük, meg kell beszélnünk, hogy melyik számot ki énekli, és amiket közösen, azokat hogyan osztjuk fel, aztán egy szál akusztikus gitárral el is próbáltuk őket jó hangulatban. Szolid volt, visszafogott, de nagyon élvezhető.
  - Na, szerinted jó lesz így akkor? - szólalt meg Isti, miközben nyugodt szívvel vett ki egy szálat az asztalon heverő cigis dobozomból. Mentségére szóljon, hogy nekem is kivett egyet belőle, így ketten kezdtünk el füstölni.
  - Ja, persze! Rég élveztem már ennyire. - mondtam, miközben gyárkéményként engedtem ki a füstöt a számon. Köhögtem vagy kettőt.
  - Nincs valami lötty itt? - körbenéztem, de csak üres sörösdobozokat és üvegeket láttam a polcokon, semmi olyasmit, amit használhattam volna.
  - Igyunk vizet, én is szomjas vagyok. - összenéztünk. Nem szólalt egyikünk sem egy darabig.
  - Tudsz jobbat? - kérdezte Isti.
  - Nem... - elvettem két poharat, bementem a mosdóba, és teletöltöttem vízzel. Letettem Isti elé az egyiket, s mikor leültem vele szembe, reflexszerűen koccintottunk, ami kiváltott belőlünk egy röhögést.
  - Ha könyvet fogok írni, tuti beleírom, hogy egyszer ketten voltunk bent, és vizet ittunk.
  - Mindenképpen. Mennyi az idő? - előhúzta telefonját a zsebéből, és egy pár órás káromkodás, és idegbeteg telefonnyomkodás után, leizzadva és lihegve szólalt meg.
  - Fél hat van.
  - Szar a telefon? - költői kérdés volt.
  - Az baszd meg! Pfú, de nagyon felidegesít már.
  - Majd a rocksztár fizetésedből veszel egy újat. - elmosolyodott, nagyban helyeselt, és felemelte a poharát, hogy koccintsunk. Koccintottunk is, s nagyban füstölögve ültünk csendben egy darabig, egymással szemben.
  - Alizzal hogy állsz egyébként? - olyan kérdés volt, amire nem szívesen válaszoltam volna, ha nem Istivel beszélek. Mindent megosztottam vele.
  - Nem tudom, Pál. Félek. Kezdek nagyon belezúgni... Megint. - Isti szeme elkerekedett.
  - Mi az, hogy megint? - szemmel láthatólag nem értette, mire gondolok.
  - Tulajdonképpen - kezdtem bele a mesébe - Régen is Ő volt az én nőideálom, tudod? Nagyjából három évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy koncerten. Elkezdtünk beszélgetni, de én még fiatal voltam, és egy fiatal, enyhén illuminált kamasz írópalánta pár óra alatt beleszerelmesedett abba a lányba. Végül aztán teljesen érthető módon elküldött. Mondjuk nem indokolta, hogy miért. - tartottam egy kis szünetet. Össze kellett szednem magam, hogy folytatni tudjam - Akkor olyan érzésem támadt, mintha Ő lenne az, akinek az ember soha nem lehet elég, ha szereti. Ő az, akinek a karjaiban otthon lehetnél. Csak nincs kulcsod hozzá. - Isti figyelmesen végighallgatott, csak néha köpött be egy-két "Baszd meg"-et.
  - Hú. Hát igen, ismerem ezt az érzést, mikor kitépik a szíved a helyéről. Rosszabb, mint szögesdróttal törölni a seggedet. De gondolod, próbálna akkor veled kommunikálni, ha nem akarna semmit? - tette fel az egyértelműnek tűnő kérdést. Ráztam a fejem, hogy nem, de valami mégis azt súgta, hogy vigyázzak nagyon.
  - És Te? Szabad tudnom, hogy az elmúlt napokban hány nőt fektettél le? - Egyrészt terelni is akartam a témát, másrészt a kurva szerelmi élete mindig nagy meglepetéseket hordozott, és borzasztó jó sztorijai voltak vele kapcsolatban.
- Semmi különös. Most én is komolyan gondolom a kislányt... Kislányt... De hülye vagyok, idősebb, mint én. - azt hittem, rosszul hallok, ezért akkorát szívtam a cigiből, amekkorát egy búvár is megirigyelt volna.
  - Mi a fasz? Komoly csaj? Mióta? - értetlenkedtem. Éreztem, innom kell valami nagyon ütős cuccot. A víz eléggé megviseli a májamat.
  - Ja, nem mondtam még? - Olyan halál lazán hintette el az információ magjait, hogy bármelyik manipulátor pszichológus újságíró büszke mestere lehetne, s az érdeklődését is legalább úgy csigázta az embernek, mintha kötelező lenne.
  - Vajon akkor feltenném ezeket a kérdéseket?
  - Najó, igazad van. Egy régi ismerősöm, nagyon szerettem vele beszélni, mikor gyerek voltam. Elegem lett a kurvázásból, megláttam valamelyik nap, hogy fent van facebook-on, és ráírtam. Elkezdtünk beszélgetni, aztán jól esett nagyon, hogy nem csak két mellel meg egy pinával kommunikálok.
  - Ajajj, ezek a gondolatok úgy hangzanak, mintha valaki elkezdett volna felnőni. -
  - Ja, én agyilag nem tudok, te meg csak magasabb nem leszel. - csapta le a magas labdát. Mélyen a szemébe néztem, a ritkán előszedett "Meg fogsz dögleni!" arckifejezésemmel. Utána ismét elröhögtük magunkat, és öklöztünk egyet.
  - Ez szép volt, te buzi... - jegyeztem meg - Mikor akartál neki bemutatni?
  - A legutóbbi csajt, akit ide hoztam, pillanatok alatt megdugtad! - kelt ki magából, természetesen csak poénból.
  - Miből gondolod, hogy lefeküdtünk? - meglepett a kérdés, nem szóltam senkinek arról, hogy szexeltünk volna, és nem is volt semmi bajom azzal a ténnyel, hogy erről nem tudnak az emberek.
  - Ki volt simulva az arcod, meg valami életnek a foszlánya látható volt benned a darabig. Engem nem tudsz átverni! Ismerlek én már ahhoz. - logikus magyarázat volt. El is szégyelltem magam kicsit, amiért megpróbáltam eltitkolni pont előtte.
  - Végül is, jogos. - azzal megszállt minket a csend. Nem az a kínos csend, amitől mindenki tart. Ez az a fajta csend, amire szüksége van az embereknek. Jó darabig ültünk csak, kortyolgattuk a vizünket, míg el nem fogyott.
  - Van egy cigid? - Isti kérdése mintha felébresztett volna. Elkalandoztak a gondolataim. Elővettem a zsebemből a dobozt, és megkínáltam, meg én is rágyújtottam. Felálltam, és elraktam a fekete Soundstation elektro-akusztikot a tokjába.
  - Mész? - kérdezte Pucám.
  - Ja, indulok. - kezet fogtunk, elmondtuk egymásnak jókívánságainkat, és bent hagytam Istit a próbateremben ülni. Én meg elindultam haza. Füstölve. Józanul. Bánatosan, kétségeim között. Az utcán sétáló emberek megvetve bámultak. Kirívó volt a kalapom. A gitárom a hátamon himbálódzott a tokjában. Sétáltam, lassan, kimérten, úgy, mint aki belefáradt már az életbe. Vajon ha ad valamit az ég, amit elvehetnék, miért nem próbálom elvenni úgy, hogy a kétségekkel nem foglalkozom? Miért kell folyamatosan sulykolnom magamba azt, hogy egyedül vagyok? Miért kell éreznem, hogy rosszabb vagyok bárkinél, csak mert nem a saját érdekeim tartom fontosnak? Lágy szellő simogatta az arcomat. De nem fújta messze a gondomat.
  Elértem a lakásomat. Bementem, rágyújtottam ott is. Elméletileg az otthonom. Töltöttem egy pohár bort, s csendben merengtem tovább. Furcsa érzés kezdte szorongatni a torkomat, ezért fogtam a lapost, és kiültem az erkélyre. Megnyitottam a dokumentumot, amit reggel kezdtem el írni. Eljött az ideje, hogy megmutassam; mit érzek.