El
Változnak az idők, ha akarjuk, ha nem, és egy részünk változik a világgal együtt ugyanakkor, egy részünk épp ennek az ellenkezőjét akarja, és olyan próba elé állít, ahol nincs helyes döntés.
Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit élveznék, mitől tartanám jobbnak azt, ami van. Szép az élet, tényleg... És megvan mindenem, amire szükségem van, tisztában vagyok vele. De valamit kiszakítottak belőlem az emberek, amit még nem sikerült pótolnom. Félek elhagyni ezt a helyet, ami fix az életemben. Valami ideköt; talán az emberek, akiket ismerek, és a hozzájuk kötött emlékek, és ez itt tart még nagyon sokáig, mert képtelen vagyok ezeket a kötelékeket elvágni. És pont ez fogja talán a vesztemet okozni, vagy valami ilyesmi.
Nem találom a helyem. Nincs itt. Mintha nem tudna ez az egy helyben való állás kielégíteni. De tudom, hogy ha elmennék, akkor hazavágynék, de hazatérni félnék, mert így működök. Valamivel mindig elégedetlennek kell, hogy legyek; ezért lesz majd mindig valami, amivel tudok foglalkozni a világban, hogy megpróbáljam jobbá tenni, mert tökéletes nem lehet. Ugyanakkor pont ez a mentalitás fog egyszer az őrületbe kergetni, ha még nem lennék túl rajta. És most mégis azt érzem, hogy nem boldogít semmi. Nincs ötletem arra, hogy mit szeretnék, mitől érezném magam jobban.
Bármit csinálnék, nem lenne jó. Kezdem nem élvezni, ahogy kint süt a Nap, nem érteni, miért is kelek fel reggelente, vagy csak szimplán hogy miért kéne egyáltalán ennem esetleg levegőt vennem. Mindez a saját hülyeségem miatt; addig játszottam a tűzzel, míg ki nem égetett belőlem egy darabot. Megérdemeltem. Azt hittem, képes vagyok mindent eltűrni, és mindent kibírni, ezért fejjel mentem azoknak a falaknak, amiknek nem lett volna szabad. Most együtt kell élnem azzal az űrrel, amit az ütközés okozott. De megbántam? Nem. Képes voltam olyan dolgokra, amikre az emberek java nem, tudtam akkor is küzdeni, mikor másnak már élni sem lett volna kedve, és még mindig itt állok, pontosabban ülök, és írok, ami persze nem biztos, hogy nektek jó.
És hogy akkor most mihez is kezdjek? Gőzöm nincs. Talán, ha fél évvel ezelőtt lettem volna ilyen helyzetben, most kapkodnék, hogy eltüntessem ezt a szarságot, de most nem fogok. Nem rohanok fejjel a falnak még egyszer, csak azért, hogy megnehezítsem a dolgomat. Így is lesz még elég fejelni való fal az életemben.
Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit élveznék, mitől tartanám jobbnak azt, ami van. Szép az élet, tényleg... És megvan mindenem, amire szükségem van, tisztában vagyok vele. De valamit kiszakítottak belőlem az emberek, amit még nem sikerült pótolnom. Félek elhagyni ezt a helyet, ami fix az életemben. Valami ideköt; talán az emberek, akiket ismerek, és a hozzájuk kötött emlékek, és ez itt tart még nagyon sokáig, mert képtelen vagyok ezeket a kötelékeket elvágni. És pont ez fogja talán a vesztemet okozni, vagy valami ilyesmi.
Nem találom a helyem. Nincs itt. Mintha nem tudna ez az egy helyben való állás kielégíteni. De tudom, hogy ha elmennék, akkor hazavágynék, de hazatérni félnék, mert így működök. Valamivel mindig elégedetlennek kell, hogy legyek; ezért lesz majd mindig valami, amivel tudok foglalkozni a világban, hogy megpróbáljam jobbá tenni, mert tökéletes nem lehet. Ugyanakkor pont ez a mentalitás fog egyszer az őrületbe kergetni, ha még nem lennék túl rajta. És most mégis azt érzem, hogy nem boldogít semmi. Nincs ötletem arra, hogy mit szeretnék, mitől érezném magam jobban.
Bármit csinálnék, nem lenne jó. Kezdem nem élvezni, ahogy kint süt a Nap, nem érteni, miért is kelek fel reggelente, vagy csak szimplán hogy miért kéne egyáltalán ennem esetleg levegőt vennem. Mindez a saját hülyeségem miatt; addig játszottam a tűzzel, míg ki nem égetett belőlem egy darabot. Megérdemeltem. Azt hittem, képes vagyok mindent eltűrni, és mindent kibírni, ezért fejjel mentem azoknak a falaknak, amiknek nem lett volna szabad. Most együtt kell élnem azzal az űrrel, amit az ütközés okozott. De megbántam? Nem. Képes voltam olyan dolgokra, amikre az emberek java nem, tudtam akkor is küzdeni, mikor másnak már élni sem lett volna kedve, és még mindig itt állok, pontosabban ülök, és írok, ami persze nem biztos, hogy nektek jó.
És hogy akkor most mihez is kezdjek? Gőzöm nincs. Talán, ha fél évvel ezelőtt lettem volna ilyen helyzetben, most kapkodnék, hogy eltüntessem ezt a szarságot, de most nem fogok. Nem rohanok fejjel a falnak még egyszer, csak azért, hogy megnehezítsem a dolgomat. Így is lesz még elég fejelni való fal az életemben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése