Elmélkedés röviden

Hosszú napnak tűnt, és sehogy nem akart elmúlni. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és gyengeségeimmel. Olyan dolgok emésztettek, és emésztenek minden egyes nap, amik hatására már nem tudom eldönteni, hogy megbolondultam-e már, vagy még mindig "normális" vagyok. Hogy gyorsabbnak tűnjön az idő múlása, felkaptam a gitáromat az ágyról, és elkezdtem pengetni, de csak lágyan. Nem is tudom, hogy mit. Igazából akkor sem tudtam. Éreztem, hogy meg kell próbálnom valahol kiadni azt, ami bennem van. 
Ahogy játszottam, elszakadt egy húr. Megdermedtem. Csak néztem, ahogy szegény ott lóg elszakadva, már használhatatlanul. Bírt, feszült, koptatták sokáig, s a végén pár apró, enyhe simítás is elég volt ahhoz, hogy vége legyen. Nem kellett hozzá még egyszer vadul csapni. Nem kellett újra szándékosan ártani neki ahhoz, hogy több legyen, mint elég. Ki volt használva. S most, hogy elszakadt, már venni kell újat, hogy értelmes legyen az egész újra. 
Letettem a gitárt. Megijedtem. Vajon én mikor szakadok már el?