To L.V.
Egyedül vagy a sötét szobában. Nyitva az ablakod, s a téli, fájdalommal teli levegő illata olyan hangulatba juttat, melyre egyáltalán nincs szükséged. Holló száll az ablakpárkányodra. Csak nézed, ahogy némán forgatja a fejét. Semmi különöset nem látsz rajta, de csak mert tudod, hogy kivel is van dolgod.
A holló széttárja szárnyait, s lassan ölt alakot előtted, emberi formában, s meglátsz benne engem. Csendben sóhajtva hátat fordítasz nekem.
- Mit keresel itt? - kérdezed, de nem számítasz arra, hogy meg is fogom válaszolni úgy, ahogyan Te szeretnéd.
- Tudod jól. Te akartad, hogy jöjjek. - Megfordulsz. Rám nézel, és látod, hogy közelebb lépek. Lépnél egyet Te is. Előre, vagy hátra? Te sem tudod igazán, hogy félsz-e tőlem.
- Tényleg így van. - sóhajtasz újra - Kapcsoljak villanyt?
- Jobban értékelem a fényt, ha nem látom. Hagyd, hogy most a Hold világítson meg. Ha az élet nem akar fényt adni, akkor felesleges mesterkélni azon, hogy világítson valami. - nem számít, hogy egyetértesz-e, de nem gyújtasz fényt a szobában. A sötétben is történhetnek jó dolgok.
- Szép az élet, nem? - kérdezem gúnyosan.
- Sokszor nem olyan, amilyen nekem kell. - A sötétség marcangolja lelked, és nem tudod, hogy vajon én is részese vagyok-e, vagy tényleg segíteni szeretnék.
- Sokszor nem is olyan élet kell Neked, amilyet szeretnél. Mire van szükséged? Nem tudhatom. És még Te sem, bármennyire fájnak ezek a szavak. Mindig csak utólag fogod megtudni, hogy mit volt érdemes csinálnod, és mi volt hatalmas hülyeség. - csendben hallgatsz, és várod, hogy folytassam - Attól, hogy nincs masnival átkötve, az élet még ajándék. Rendelkezhetsz felette, gondolod. De a halál felől nem. Ha rendelkezhetnénk felette, már én sem lennék itt talán. Fogod még úgy érezni, hogy összecsapnak feletted a hullámok. És azt is, hogy nincs Veled senki. - fáradtnak érzed magad, és összezavar, amit mondok. Elkezdek fel-alá járkálni a szobában, lépteim, mint egy metronóm, mintha zenévé festené az egész pillanatot.
- De ez sosem lesz így. Valaki mindig ott lesz Veled, hogy vigyázzon Rád, akkor is, ha Te nem tudsz róla. Az élet túl szép ahhoz, hogy a szomorúság, a bánat rányomja bélyegét, és mint strucc dugd fejed a homokba. Mi vár Rád? - karommal furcsa mozdulatokat teszek, s képeket látsz, életképeket. Egy nő, férjével, gyerekeivel nevet a parkban. A kép eltűnik, újabb jelenik meg helyette. Idős hölgy ül egy fotelben, könyvet tart a kezében. Mosolyogva olvas fel unokáinak belőle. A könyv, melyet tart, általad íratott. Következő képen koporsó, rengeteg ember veszi körül, s őszinte bánat könnye csillog szemeikben.
Megszűnnek a képek. Visszatérsz az életbe.
- Ez mind a Tiéd lehet majd. Van-e bármi, ami ettől fontosabb? Az embereknek rengeteg dolog fontos, jelentéktelennek tűnnek. De hidd el; SEMMI sem jelentéktelen. - nem érted a helyzetet, és ez feldühít.
- És Veled? Hogyan beszélhetsz arról, ami nem is a Tiéd? - közelebb lépek az ablakhoz, kezemmel a párkányra támaszkodok, s kinézek rajta.
- Mindenkinek van egy célja. Ahogyan nekem is. Nem lehetünk ok nélkül ezen a sárgolyón. Az emberek jönnek, mennek. De mindenki örökké él Benned, akinek az emlékét szeretetben megőrzöd. - közelebb lépsz. Nem fordulok meg.
- Ideje mennem.
- Szeretnék repülni. - elmosolyodok
- Repülni nem adomány, hanem átok, ha Rám gondolsz. Egyedül semmi nem az igazi. Neked megvan a lehetőséged arra, hogy mindenkivel repülj. Kivéve velem. Az én utam fájdalmas, és nem kell elbírnod. Sietek. Tudod, hol találsz meg. - csendben bólintasz. Rálépek a párkányra.
- Soha ne felejtsd el, amit most mondtam. - széttárom karjaimat, s látod, ahogyan a kárhozott hollóként elszállok a távolba. Odalépsz a párkányhoz. Egy fekete toll, s egy szélein égetett papír vár Rád.
Nézed egy darabig a tollat. Dönthetsz: megtartod, vagy nem. Már kezded érteni, mit kerestem Nálad pontosan. Felveszed a papírt, s elolvasod a rajta álló szöveget, hangomat hallod még a fejedben.
Tudod hol találsz. Empátia. Ennyi csak... Empátia.
A holló széttárja szárnyait, s lassan ölt alakot előtted, emberi formában, s meglátsz benne engem. Csendben sóhajtva hátat fordítasz nekem.
- Mit keresel itt? - kérdezed, de nem számítasz arra, hogy meg is fogom válaszolni úgy, ahogyan Te szeretnéd.
- Tudod jól. Te akartad, hogy jöjjek. - Megfordulsz. Rám nézel, és látod, hogy közelebb lépek. Lépnél egyet Te is. Előre, vagy hátra? Te sem tudod igazán, hogy félsz-e tőlem.
- Tényleg így van. - sóhajtasz újra - Kapcsoljak villanyt?
- Jobban értékelem a fényt, ha nem látom. Hagyd, hogy most a Hold világítson meg. Ha az élet nem akar fényt adni, akkor felesleges mesterkélni azon, hogy világítson valami. - nem számít, hogy egyetértesz-e, de nem gyújtasz fényt a szobában. A sötétben is történhetnek jó dolgok.
- Szép az élet, nem? - kérdezem gúnyosan.
- Sokszor nem olyan, amilyen nekem kell. - A sötétség marcangolja lelked, és nem tudod, hogy vajon én is részese vagyok-e, vagy tényleg segíteni szeretnék.
- Sokszor nem is olyan élet kell Neked, amilyet szeretnél. Mire van szükséged? Nem tudhatom. És még Te sem, bármennyire fájnak ezek a szavak. Mindig csak utólag fogod megtudni, hogy mit volt érdemes csinálnod, és mi volt hatalmas hülyeség. - csendben hallgatsz, és várod, hogy folytassam - Attól, hogy nincs masnival átkötve, az élet még ajándék. Rendelkezhetsz felette, gondolod. De a halál felől nem. Ha rendelkezhetnénk felette, már én sem lennék itt talán. Fogod még úgy érezni, hogy összecsapnak feletted a hullámok. És azt is, hogy nincs Veled senki. - fáradtnak érzed magad, és összezavar, amit mondok. Elkezdek fel-alá járkálni a szobában, lépteim, mint egy metronóm, mintha zenévé festené az egész pillanatot.
- De ez sosem lesz így. Valaki mindig ott lesz Veled, hogy vigyázzon Rád, akkor is, ha Te nem tudsz róla. Az élet túl szép ahhoz, hogy a szomorúság, a bánat rányomja bélyegét, és mint strucc dugd fejed a homokba. Mi vár Rád? - karommal furcsa mozdulatokat teszek, s képeket látsz, életképeket. Egy nő, férjével, gyerekeivel nevet a parkban. A kép eltűnik, újabb jelenik meg helyette. Idős hölgy ül egy fotelben, könyvet tart a kezében. Mosolyogva olvas fel unokáinak belőle. A könyv, melyet tart, általad íratott. Következő képen koporsó, rengeteg ember veszi körül, s őszinte bánat könnye csillog szemeikben.
Megszűnnek a képek. Visszatérsz az életbe.
- Ez mind a Tiéd lehet majd. Van-e bármi, ami ettől fontosabb? Az embereknek rengeteg dolog fontos, jelentéktelennek tűnnek. De hidd el; SEMMI sem jelentéktelen. - nem érted a helyzetet, és ez feldühít.
- És Veled? Hogyan beszélhetsz arról, ami nem is a Tiéd? - közelebb lépek az ablakhoz, kezemmel a párkányra támaszkodok, s kinézek rajta.
- Mindenkinek van egy célja. Ahogyan nekem is. Nem lehetünk ok nélkül ezen a sárgolyón. Az emberek jönnek, mennek. De mindenki örökké él Benned, akinek az emlékét szeretetben megőrzöd. - közelebb lépsz. Nem fordulok meg.
- Ideje mennem.
- Szeretnék repülni. - elmosolyodok
- Repülni nem adomány, hanem átok, ha Rám gondolsz. Egyedül semmi nem az igazi. Neked megvan a lehetőséged arra, hogy mindenkivel repülj. Kivéve velem. Az én utam fájdalmas, és nem kell elbírnod. Sietek. Tudod, hol találsz meg. - csendben bólintasz. Rálépek a párkányra.
- Soha ne felejtsd el, amit most mondtam. - széttárom karjaimat, s látod, ahogyan a kárhozott hollóként elszállok a távolba. Odalépsz a párkányhoz. Egy fekete toll, s egy szélein égetett papír vár Rád.
Nézed egy darabig a tollat. Dönthetsz: megtartod, vagy nem. Már kezded érteni, mit kerestem Nálad pontosan. Felveszed a papírt, s elolvasod a rajta álló szöveget, hangomat hallod még a fejedben.
Tudod hol találsz. Empátia. Ennyi csak... Empátia.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése