Téli Éjszaka

  Összehúzom magamon a kabátot, borzasztó hideg van. Csizmám idegesítően kopog a sétálóutcán, s a lámpák alatt haladva nézem, hogyan nyúlik meg az árnyékom, majd tűnik el hirtelen, s bukkan fel újra. A mellettem elhaladó emberek ugyan úgy néztek engem, ahogyan én próbáltam nem figyelni rájuk. Ismét összehúztam a kabátomat. Borzasztó hideg van.

  Két ujjatlan bőrkesztyű volt rajtam, de az egész kezem le volt fagyva. Kísérteties hangon tombolt a szél, s kénytelen voltam zsebre vágni a kezeimet. Kalapom a fejemen, így a fülem is lefagyott teljesen. Vacogtam. Emberi közösségek mindenhol, nevetgéltek a téli levegőn, ebben a hidegben is. Megvédték egymást a hidegtől. Csak én maradtam egyedül. Borzasztó hideg van.
  Ahogy haladtam, elkezdtek fogyni az emberek, s a lámpák. Egy két parkoló autó állt csupán az út mentén, közel a járdához. Befordultam a mellékutcákba, s céltudatosan haladtam előre. Elértem a parkot. Házak vettek körül. Szobák ablakából lámpa fénye szűrődött ki. Egy-két épület előtt megálltam, és benéztem az ablakon. Gyerekek játszottak a testvéreikkel, szüleikkel, s finom sütiket ettek. Összehúztam a kabátomat. Borzasztó hideg van.

  Elértem a vár elé. A szomorú fűz még mindig ugyan úgy állt ott az út szélén, mint régen. Egyedül, megrökönyödve. A tél illata csak még szebbé tette a látványt. De a hűvös szél még mindig kellemetlenül tombolt,  az arcomba csapott, és indultam tovább, miután a tó vízén tükröződő Hold fényét örökre elraktároztam magamban. Borzasztó hideg van.

  Befordultam a fák közé. Se emberek. Se autók. Se épületek. Se fény. Csak én. Hosszú kabátom lobogott, s a kalapomat is el kellett kapnom néha, nehogy elvigye az egyre erősödő szél. Kezdett nehézkessé válni a légzés. Szúrt a szívem, s vadul kalimpált a mellkasomban. Miért? Mit akarsz itt tőlem? Miért jó nekem itt? Nincs semmi, ami megvéd! Nincs itt semmi. Csak borzasztó hideg van. 

  Ahogy haladtam a ritkuló fák között, fehér fény ragyogását láttam pár méterre tőlem. Árnyékot vetettem magam mögé. Mi ez? - kérdeztem. Szívem reménykedni kezdett. Ő az? Itt van? Lassan, bizonytalanul megindultam a fény felé. Megtörve, fázva, elgyengülve, becsapva. Éreztem, csillapodik a szél, s szűnik a hideg. Tagjaimba visszatér az élet. Az előbb még borzasztó hideg volt. 

  Alakot öltött, de ködbe, s szélbe burkolózott. Nem láthattam, csak a szemét, de tudtam, hogy ő az. Lépteim egyre magabiztosabbak lettek. Elértem. Két lépésnyire álltam tőle. Lassan kezemet nyújtottam felé, hogy megérintsem. Legalább egy részét magammal vihessem. Itt már nincs bánat, nincs félelem, nincs más, ami zavar. Nincs hideg.
  Ahogy érinteni akartam, megállította karom. Szemembe nézett. Újra félni kezdtem.
  - Nem én vagyok az, akit keresel. Lehetek mindenkivel, csak veled nem. Érinthetek mindenkit, csak téged nem. Szerethetek mindenkit, csak téged nem. Ez az én dolgom. Hogy csalódj újra. Hogy legyél padlón miattam is. 

  - Miért? Mire jó nektek, ha engem szomorúnak láttok?
  - Hogy jobban tudd értékelni az igazit, amikor eljön! - elmosolyodott, és eltűnt. Kialudt a fény, eltűnt a hideg. Egyedül maradtam. A szél erőteljesebb volt, mint ezelőtt bármikor. Csak úgy, mint a fagy.  Ismét borzasztó hideg van.
  Térdre zuhantam, két kezem a földön. Elfogyott az erőm. Megint az érzés, hogy innen már nincs kiút. De nem állhatok meg. Ameddig ember él a földön, addig probléma is van, amit meg kell oldani. Addig van ember, akinek segíteni kell. Addig nekem mennem kell. Öntudatlanul, a környezetből szinte semmit fel nem fogva értem vissza a koliba. Befordultam az ajtón, s sóhajtottam. Megtöröltem a szemeimet.

  - Minden rendben? - nem is vettem észre a lépcsőn lefelé baktató lányt. Oldalra néztem, s egy ablakban láttam saját arcomat. Fehér voltam, mint a fal, s a szemeim borzasztóan fátyolosak voltak. Erőltettem egy mosolyt, s megindultam fel a lépcsőn. Egyetlen egy dolgot vetettem oda a kérdezőnek.
  - Borzasztó hideg van.