Máramarossziget: Testvérsuli
Régen volt olyan bejegyzés, amely komplett eseményt mutatna be, de az elmúlt néhány napban, pár refisnek felejthetetlen élményben volt része, következzék egy kis élménybeszámoló.
Hétfőn reggel, órák kezdete előtt személyesen Igazgató Úrtól kaptam meghívást Erdélybe, hogy a testvériskolánk gólyabálján énekeljek, amennyiben lehetőségem van rá, és kedvem is van. Megtisztelve éreztem magam, úgyhogy haza is telefonáltam. Szerettem volna látni Erdélyt, azelőtt még sosem voltam ott, de javasolták, hogy menjek ki, és tényleg megérte. Eldőlt, menni fogok, s éneklek. Menet közben persze táncolni is meghívtak, úgyhogy multifunkcionális tagja lettem a csapatnak. Jelenleg tartunk ott, hogy Lui ott volt, mint gitáros, énekes, és táncos.
Csütörtökön nem a tervezett 8 órakor indultunk, hanem jóval később, bár nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor. Fellépőruhák, utazók, gitár már a csomagtartóban pihent, mikor mi, az összeszokottabb társaság a fehér mikrobuszba beültünk, a többiek pedig a másik járműbe. Jó volt a hangulat odafelé, a határon átlépve lemondtunk az otthoniakkal való kommunikációról, úgyhogy egymásra voltunk utalva. Sokan ugyan nem bírtak ki két napot facebook nélkül, engem azonban annyira megfogott a hely, az emberek, hogy nem volt szükségem rá. Az úton a szebbnél szebb házakon csak ámultunk, na meg a sofőrök teljesítményén is. A KRESZ, mint olyan, annyira nem elterjedt (no nem mintha nálunk sokkal jobb lenne a helyzet).
Amint megérkeztünk a suliba, már ebéddel vártak bennünket, ami természetesen ránk is fért. Evés után pedig átmentünk a fellépőhelyre. Szűkös helyen öltöztünk a szegény gólyákkal együtt, de tudomásom szerint senkinek nem tűnt el semmije. A gólyabál nagyon hangulatos, vicces, és példát kellene vennünk róluk, hogy hogyan is lehet szivatás, agresszió nélkül egy vicces avatást csinálni.
A gólyák avatása után kezdődött a mi produkciónk, Lui karrierje mint gitáros, énekes, az első számban, három másik lány kíséretében zajlott le. Őszinte, boldog mosollyal (pedig azt hittem, ilyet én még jó darabig nem fogok tudni csinálni) jöttem le a színpadról, s adtuk át a terepet a két gyönyörű hangú népdalénekes lánynak, s utánuk jött a mi táncunk. Hat személy, három pár, s tánc közben először fordult elő velem, hogy hihetetlenül jól éreztem magam, s most véleményem szerint nagyon jól is sikerült. Meghajolt az egész kisvárdai brigád, s fent, mint gitáros, énekes, néptáncos a könnyeimmel küszködve jöttem le a színpadról. Kellemetlen körülmények közt bár, de átöltöztünk, és visszamentünk vacsorázni, vacsora után pedig egy szimpatikus, javarészt rockerekkel teli szórakozóhelyen buliztunk (én az ősöreg Lui-bulit csináltam: sör egy sarokban a megrökönyödött pszichopata arccal). Éjszaka a szálláson pedig kellemesen ütöttük el az időt egy kis beszélgetéssel. Másnap reggel körbejártuk a várost, kicsit jobban megismerkedtem az emberekkel is. Láttunk apácákat (igazi anyácák voltak BMW-vel meg minden egyébbel), jókat ettünk és nevettünk, szemmel vertük egymást. Fociztunk, aminek következtében a szervezetem leamortizáltam, de három lánnyal a csapatunkban is nyertünk 5-4re a testvériskola ellen, egy barátságos és igen jó hangulatú meccsen, majd egy önkéntes riporter készített velem egy interjút.
Este a parókián ifjúsági dalok éneklésével, egy kis nasival és innivalóval, valamint beszélgetéssel és szerenáddal szórakoztunk. Ma reggel pedig fájó szívvel indultunk haza.
Csütörtökön nem a tervezett 8 órakor indultunk, hanem jóval később, bár nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor. Fellépőruhák, utazók, gitár már a csomagtartóban pihent, mikor mi, az összeszokottabb társaság a fehér mikrobuszba beültünk, a többiek pedig a másik járműbe. Jó volt a hangulat odafelé, a határon átlépve lemondtunk az otthoniakkal való kommunikációról, úgyhogy egymásra voltunk utalva. Sokan ugyan nem bírtak ki két napot facebook nélkül, engem azonban annyira megfogott a hely, az emberek, hogy nem volt szükségem rá. Az úton a szebbnél szebb házakon csak ámultunk, na meg a sofőrök teljesítményén is. A KRESZ, mint olyan, annyira nem elterjedt (no nem mintha nálunk sokkal jobb lenne a helyzet).
Amint megérkeztünk a suliba, már ebéddel vártak bennünket, ami természetesen ránk is fért. Evés után pedig átmentünk a fellépőhelyre. Szűkös helyen öltöztünk a szegény gólyákkal együtt, de tudomásom szerint senkinek nem tűnt el semmije. A gólyabál nagyon hangulatos, vicces, és példát kellene vennünk róluk, hogy hogyan is lehet szivatás, agresszió nélkül egy vicces avatást csinálni.
A gólyák avatása után kezdődött a mi produkciónk, Lui karrierje mint gitáros, énekes, az első számban, három másik lány kíséretében zajlott le. Őszinte, boldog mosollyal (pedig azt hittem, ilyet én még jó darabig nem fogok tudni csinálni) jöttem le a színpadról, s adtuk át a terepet a két gyönyörű hangú népdalénekes lánynak, s utánuk jött a mi táncunk. Hat személy, három pár, s tánc közben először fordult elő velem, hogy hihetetlenül jól éreztem magam, s most véleményem szerint nagyon jól is sikerült. Meghajolt az egész kisvárdai brigád, s fent, mint gitáros, énekes, néptáncos a könnyeimmel küszködve jöttem le a színpadról. Kellemetlen körülmények közt bár, de átöltöztünk, és visszamentünk vacsorázni, vacsora után pedig egy szimpatikus, javarészt rockerekkel teli szórakozóhelyen buliztunk (én az ősöreg Lui-bulit csináltam: sör egy sarokban a megrökönyödött pszichopata arccal). Éjszaka a szálláson pedig kellemesen ütöttük el az időt egy kis beszélgetéssel. Másnap reggel körbejártuk a várost, kicsit jobban megismerkedtem az emberekkel is. Láttunk apácákat (igazi anyácák voltak BMW-vel meg minden egyébbel), jókat ettünk és nevettünk, szemmel vertük egymást. Fociztunk, aminek következtében a szervezetem leamortizáltam, de három lánnyal a csapatunkban is nyertünk 5-4re a testvériskola ellen, egy barátságos és igen jó hangulatú meccsen, majd egy önkéntes riporter készített velem egy interjút.
Este a parókián ifjúsági dalok éneklésével, egy kis nasival és innivalóval, valamint beszélgetéssel és szerenáddal szórakoztunk. Ma reggel pedig fájó szívvel indultunk haza.
Fáj mindenem, nem tudok a jobb lábamra állni, felvétel nincs, és az emberek, akiket megismertünk, egy határ túloldalán vannak. De egy ilyen hatalmas élményért ez a kellemes fájdalom abszolút megérte, a fellépés minden pillanata örök emlék marad, az emberekkel pedig összeköt minket valami, s reményeim szerint tartani fogjuk a kapcsolatot.
Köszönöm szépen Igazgató Úrnak a meghívást
Köszönöm a Leőwey Klára Liceum Igazgatónőjének, velünk tartó tanárainak, minket segítő diákjainak, s minden minket segítő alkalmazottjának ezt a felejthetetlen utazást. Remélem, mihamarabb találkozik ismét ez a társaság! :)
Köszönöm szépen Igazgató Úrnak a meghívást
Köszönöm a Leőwey Klára Liceum Igazgatónőjének, velünk tartó tanárainak, minket segítő diákjainak, s minden minket segítő alkalmazottjának ezt a felejthetetlen utazást. Remélem, mihamarabb találkozik ismét ez a társaság! :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése