ÚJRA MEG ÚJRA MEG ÚJRA - HARMADIK FEJEZET (M.A.G.U.S NOVELLA)

 Amennyiben lemaradtál, az előző fejezetek: 

1. Fejezet

2. Fejezet


***



A házak mögé bukó Nap utolsó, halovány sugarai kúsztak a behajtott zsalugáter résein a szobába. Toroff Morri számára ez jelentette az ébredés idejét. Szemei a megszokottól eltérően hirtelen nyíltak tágra, s lihegve sebesüléseihez kapott.
Teste minden átvizsgált porcikája sértetlennek bizonyult tenyere alatt. Szívének a harc izgalmától heves dobogása egy pillanatig megkönnyebbülten lassított, kétségbeeséssel keveredett dühe azonban visszaterelte eredeti ritmusába.
- Tooma szakállára! Mi ez az őrült játék? – kérdezte fennhangon, tekintetével a plafont, vagy felette az eget kutatva, hátha neki tudja szegezni valakinek a kérdést, de csak a szánalmasan recsegő, szúette famennyezet bámult vissza rá.
Nem vesződött ezúttal a szoba átkutatásával. Ma már megtette, több alkalommal. Tüdejét Ifin bűzös levegőjével szívta tele, hogy lassan fújhassa ki magából zavaró gondolatait. Néhány minuta alatt ismét azzá a vanírrá vált, kit társai Mesternek neveznek. A múlt éjszakai emlékek között kutatva pedig új ötletre lelt. Összepakolta hát szükséges felszerelését, ajtaját gondosan bezárva maga mögött, és elindult az abasziszi éjszakába.
 
Elindul. Óvatos léptei gondolatmenetének ritmusát járják, ahogy elhalad egy pár fős, szórakozó társaságon. Ifjú, gazdag, erioni brigádnak tűnik, s ezen jelzők bármelyike önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy rosszallóan zsörtölődjön tovább. Ez a nap azonban nem a zsörtölődés napja. A kísértetként megismétlődő gondolatfoszlányokat pedig rögtön a felismerésük után dühösen hesegeti el.
Keres valakit. Előtte azonban fontosabb dolga van.
Szóról szóra ismételte el tegnapi szavait a három suhancnak a sikátor előtt. Indulat lett volna a Tárnák Zengetőjének papjában elég ahhoz, hogy félholtra pofozza a nyikhajokat, de úgy érezte, erre az erőre szüksége lehet még a ma éjszaka folyamán máshol.
            Célirányosan lépdelt a tenger permetétől nedves köveken. A karakkák egyhangú ringása kísérte útján a még rakodó dokkmunkások távoli káromkodásaival karöltve. Mint teknős bújik veszély esetén páncélja védelme mögé, úgy húzta meg magát Toroff Morri is inkognója alatt. Ugyan felsejlett benne az érzés, hogy ismeri már a járást, óvatos figyelme egy pillanatra sem lankadt. Arra azonban elegendő magabiztosságot nyújtott, hogy határozottan lépdeljen képzelt fedezéke mögött. S ezt a fedezéket nem volt hajlandó a Lézengő Igric fogadó bejáratánál sem leengedni.
            A közel sem nesztelenül kitárt ajtó küszöbén átlépve rossz érzése támadt. Ugyan nem kapta el egyetlen vendég kíváncsi tekintetét sem, megszámlálhatatlan szempárt érzett testén, melyek a puha párnán átszúrt tűhöz hasonlatos érzést keltettek benne, miközben kutatták lényét köpenye alatt. Az az érzés volt ez, mit Ifinben a bölcsek szeretnek mellőzni.
            Pincehűvös sörrel a kezében ült le egy ablak melletti asztalhoz, kicsit tárva a zsalugáteren. Innen tökéletesen rálátott a raktárépületre. Egy szemvillanásra mintha saját, vértől lucskos, sebzett testét pillantotta volna meg a bejárat előtti köveken, de nem engedte, hogy halálának emlékei megfertőzzék elméjét, és béklyóba taszítsák képességei javát. Hangapipájából eregetett füstkarikái segítették ebben.
            A minuták múlását ürülő korsója jelezte, a raktár előtt azonban nem bontakoztak ki események. Tudta, távol még a hajnal órája, várakozása azonban nem lett kevésbé feszült. Figyelmét a kocsma ajtajának becsapódása vonta magára. Pontosabban arra, aki e tettet végrehajtotta.
            Enyhe déli vonásokkal rendelkező férfi, testére jelentéktelenül piros, kopott köpenyt tekert. Hátára kötve szépen munkált lant. A vanír messziről megmondta, hogy megér legalább egy aranyat. Barna haja széles, hajlított karimájú kalapja alól lógott vállára. Sűrű borostája mosolyt ölelt körült, mélybarna, vidám szemei pedig mélyre temetett lobbanékonyságot sugároztak. Maga sem tudta, miért, de Morri mesternek megakadt a szeme a kölykön – harminc telet megélhetett már ugyan, de ő több mint tízszer ennyit tudhat háta mögött.
            A vendégek szinte mind üdvözölték a férfit, feltűnő, vagy kevésbé feltűnő módon. Egy szívdobbanásnyi időre pedig a vanír egy újabb titkokat vizslató tekintetet érzett magán, mely más volt, mint az összes többi; ahogy a vadász ismeri fel a másikat, úgy ismerte fel egy kalandozó óvatos tapogatózását.
Feltűnően bámulni persze nem akarta a jövevényt. Felesleges dolgokba és problémákba nem szeretett volna belefolyni, legyen az akár az Otlokiré, vagy egy jöttment koldusé. Szeme sarkából azonban nem tudta nem figyelni a benti eseményeket. Így láthatta, hogy a megbecsült vendég két korsóval a kezében egyenest az asztala felé igyekszik.
            - Szabad? – tette fel a kérdést a jövevény. A Mester óvatosan összébb húzta magán köpenyét. A kérészéletűnek kellemes hangja volt – mindig ezt a fajtát ítélte a legveszélyesebbnek.
            - Ha nincs velem dolgod, ne zavarj. – mordult az öreg törp. – Ha meg akad valami, akkor mindenképpen le fogsz ülni, akár akarom, akár nem. – Nem nézett újdonsült beszélgetőpartnerére, de érzékelte, hogy mosolyra húzza a száját.
            - Az egyenes beszédet szereti. Pompás! Mindig erénynek tartottam ezt a hozzáállást. – a vanírral szemben ült le, elé téve az egyik korsót. Toroff Morri fülét nem kerülte el az enyhe déli akcentus, mellyel a fiú az asziszt beszélte.
            - Ritka dolog, hogy a kőfiak egyike téved be a Lézengő Igricbe. De amilyen ritka, legalább akkora öröm is. Gondolom, hosszú út vezette idáig Tarinból. – szavai hallatán Morrinak mosolyogni támadt kedve. Emlékezetében árnyfestett képekként villantak a végtelen mérföldek, az azt tarkító kihívások, és a kapu, mely erre a világra hozta.
            - Nem kopott el rajta a csizmám. Mit akarsz?
            - Kellemes társalgással tölteni azt a rövidke időt, mit erre a sörre áldoztam.
            - Úgy látom, van itt elég fül és száj, hogy kielégítse ezt a vágyad.
            - Amennyiben a sajátjaira gondol, ez természetesen így van.
            - Ne zavarj.
            - Megtenném, de nem kezelem túl jól az elutasítást. Kradnak hála, nem is találkozom vele túl gyakran. – Morri felhorkant, és a fiúra emelte a tekintetét.
            - Mit akarsz tőlem, kölyök? – vetette oda, a fiatalember szája pedig egyre szélesebb mosolyra húzódott.
            - Őszinte érdeklődéssel jöttem. Mint említettem, nem sok vanír jár errefelé. S bár a Lézengő Igric ajtaja nyitva áll a fizetőképes vendégek előtt, éppen ismeretlen ember sem teszi gyakran erre a lábát. Hosszú-hosszú vitákat tudnánk arról folytatni, hogy ez csapás-e, vagy áldás, de az üzletvezetésről való csevegéshez - Önhöz hasonlóan – nekem sincsen túl sok kedvem jelen pillanatban. Sokkal több akad azonban ahhoz, hogy megvitassuk, miért is bámulja oly kitartóan azt a raktárépületet, amire az előző két mondat alatt is háromszor emelte a tekintetét, nehogy lemaradjon valamiről. – éles szeme volt az ifjúnak, ezt meg kellett állapítania, s bár hangja kellemes, és nyugodt volt, jelenléte mégis felébresztette a fenyegetettség érzését a Mesterben. Mély levegőt vett, hogy válasza előtt minél több információt tudjon szerezni partneréről. Ezzel a technikával hagyta elméjét szabadon vándorolni korábbi tapasztalatai között. Nézve a kölyök arcát, tartását, szavait hallva egy szó jutott eszébe: ramiera. A fenyegetés mögött ekkor látta meg a fiú szemében a gorviki fenevadat. A gorviki fenevad pedig egy veszélyes fenevad.
            - Illik bemutatkozni, mielőtt faggatni kezdesz egy idegent. – nagy füstkarikát engedett a levegőbe, melynek tökéletes ívét a nyílt ablakon bebújó enyhe szellő kavarta el az állott levegővel.
A férfi elmosolyodott. Gyakorlott színpadiassággal állt fel, jobb kezével fején lévő kalapja felé nyúlva. Toroff mester ahogy végigmérte a fiút, furcsa dologra lett figyelmes.
Az nem lehet…
Partnere megemelte a kalapját, és nemesekhez hasonlatos kecsességgel hajolt meg előtte. Büszkeségét biztosan duzzasztotta a tény, hogy a vanír elkerekedett szemekkel bámul rá.
A hitetlenkedő tekintet azonban nem a mozdulatnak, és még csak nem is a névnek szólt. A fiú oldalán lógó fegyverek fojtották bele a szót. A két, jól megmunkált tőr – Morri mester azt gondolta, megszólalásig ugyan olyan, mint amivel üzenetet hagytak a szobájában.
Minél tovább nézte azonban a díszes kovácsmunkát, egyre biztosabb volt abban, hogy ez nem igaz. A jobb oldalon himbálódzó fegyver nem ugyanolyan, hanem ugyanaz volt, amit a szobájában talált.
            - A nevem Mortem Vida.
 
A Quirron tengerének hullámai egy minutáig nem vetették magukat a dokkok cölöpjeinek. A hajók csendesebben ringtak tovább. A sós, hűs levegő keménnyé fagyasztotta a lámpásokban lobogó lángokat. Nem hallatszott semmi a vanír számára, csak szíve egyre erősebb verésének gyorsuló ritmusa lüktetett fülében, egy furcsa érzés pedig úgy kúszott feljebb nyakától feje búbjáig, mint fortyogó leves a fazékban. Akkor uralkodik el rajta ez az érzés, ha Kadal új kaland felé sodorja, és az izgalom mezejére léphet.
Legyen meg a Te akaratod.
Megköszörülte a torkát, mielőtt elméje teljesen visszatért az anyagi sík valóságába.
            - Mortem Vida… Te vagy a Vándor Sólyom? – Mortem hátrébb dőlt a székén. Jobb kezét az asztalon hagyta, bal kezét pedig az oldalára helyezte.
            - Ne használja ezt a nevet nyilvánosan. – hangjába ramiera éle vegyült. A Mester nem tudta mire vélni a hirtelen ellenségessé vált hangnemet. Úgy érezte, olyan dologra tapintott, melynek tudása valóban nem állhat sok ember birtokában. De a Tárnák Zengetője előtt semmi nem maradhat rejtve.
            - Értem. – bólintott – Mortem Vida… Halálos veszélyben vagy. Az én nevem Toroff Morri, és pirkadatkor a segítségemet fogod kérni. – az ellenségességből meghökkent zavar lett az uralkodó érzelem a Vándor Sólyom arcán.
            - Parancsol?
            - Arra vagyok kárhoztatva, hogy ameddig nem tudlak téged megvédeni, újra meg újra átéljem ezt az éjszakát, ameddig sikerrel nem járok. Kadal káorja vagyok, és hidd el, számomra is legalább annyira érthetetlen ez a helyzet, mint számodra, de a feladatom egyértelmű, ezért arra kérlek, hogy gyere velem, mielőtt abban a raktárépületben lel a halál. – cinikus mosoly kísérte a szavakat, lelkének tükre viszont némi kételyt sejtetett a cinizmusban is egy furcsa villanással.
            - Úgy látom, Ön valóban jól informált. Sokkal jobban, mint bárki más, aki frissen érkezik Ifinbe. Ettől függetlenül még mindig nem látom, miért kellene hinnem Önnek. Az én szakmámban ennyi nem elegendő a meggyőzéshez. – Toroff Morri erősen fújta ki orrán a levegőt. Nem volt kedve vitatkozni, se húgy szagú ivókban tengetni idejét, se testi vagy szellemi épségét kockára tenni valamiért, amihez – szerinte legalábbis – semmi köze nincs; de ahhoz végképp nem volt kedve, hogy ugyan annak a napnak az alkonya ébressze néhány óra múlva. De nem zárhatta ki ennek a lehetőségét sem.
            - Mortem Vida, segíts nekem bizonyítani, hogy nem átverni próbállak. Tedd kezeid a hátad mögé, és mutass velük egy számot. – Mortem unottan sóhajtott, de engedelmeskedett – Most mutasd az ujjaid! – az asztalra helyezte kezeit. Bal hüvelykujját, jobbjának hüvelyk, mutató- és középső ujját tartotta fel.
            - Ismerem ezt a trükköt, és úgy emlékszem, az a lényege, hogy úgy mondja az ember – vagy jelen esetben a vanír – az eredményt, hogy nem látja.
            - Ez csupán a biztosítékom arra, hogyha lennél elég ostoba ahhoz, hogy ismét meghalj. A fogadó előtt megmutatom azonban, miért kellene ezt elkerülnöd. Gyere! – kitolta magát a székkel, és elindult a bejárat felé. Mortem szinte azonnal követte. A söntés mögött álló nyikhaj megfeszült egy pillanatra, de a kalapos megnyugtató legyintésére visszaereszkedett a helyére.
            Tiszta volt az ég, és kevésbé csípős a levegő. Ugyan nem mérhető Tarin tárnáihoz, de a benti zsúfoltságtól való megszabadulás, és tervének eddigi alakulása jobb kedvre derítette a Mestert. Vida becsukta az ajtót, és szembeállt a törpével.
            - És most? Mit fogunk látni? – ha nem jártatja száját, miközben kérdőn széttárja karjait, talán halhatta volna az elmormolt litánia végét, elkerülve ezzel azt a varázslatot, mely megbabonázza majd elméjét.
Toroff Morri tudta, hogy a fiú elég fürge, és nem volt kedve megkockáztatni, hogy egy sikertelen támadás következtében az egész csürhéje rá fenje a pengéjét. Mikor Mortem a varázslat hatására négykézláb ereszkedett, szánakozva lépett hozzá közelebb, hogy a lélekvéső nyelével egy jót sújtson halántékára. Talált némi szórakoztatót abban, ha az ellenfelei a harc közepén hirtelen racklának képzelik magukat, de a Vándor Sólyom vállára nem szívesen helyezte volna sokáig e terhet.
Tudta persze, hogy sietnie kell így is, hogy megelőzze a bentiek gyanakvását. Jó erőben volt – vállára kapta hát a fiút, és a sikátorok sötétjében visszatért szállására. A halszagú ivó vendégei Kadalnak hála máshol töltötték már éjszakájukat, a nagydarab fogadós rosszalló tekintetét pedig egy biccentéssel, és egy pultra helyezett aranyérmével semlegesítette.
            A szobájában az ágyra helyezte a racklává alázott, eszméletlen fiút, a biztonság kedvéért erős csomókat kötve csuklóira és bokáira. Ablakát behúzta, ő maga pedig jól bejáratott székébe ült, fejszéjével az ölében, feszülten figyelve minden apró neszre. Éles tőröket sejtett minden, valami részeg által feldöntött hordó helyén, lopakodó lépteket a koruktól és nedves levegőtől recsegő fapadlón, Orwella fattyait a kóbor macskák világító szeme mögött, és levegőbe kevert mérget a szoba penészes szagában. Teste és elméje végül pirkadat előtt fáradt meg akarata ellenére, és egy pislogása hosszabbra nyúlt, mint tervezte.
            Motoszkálás, és a reggeli napfény sugarai keltették. Leragadt szempilláit nehezebbnek érezte, mint jól megrakott málhás zsákját, tekintete pedig nagyon lassan tisztult csupán. Emiatt nem vette észre időben az árnyat Mortem fölött. Élesedő látása már a tőr hegyéről csepegő vért is beazonosította, a jellegtelen, vörös köpenyen pedig a fiú mellkasán nagy, sötét folt terjengett.
            Ébredése attól megmentette, hogy ő is áldozat legyen. Az idegen így inkább a nyitott ablakon távozott még azelőtt, hogy a Mester utána tudjon kiáltani. Mire az ablakhoz ért, már nyomát sem látta.
            Dühös, frusztrált üvöltés szakadt ki torkából, ahogy reményvesztetten visszazuhant a székre, tenyereit erősen saját szemeihez szorítva.
 
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések