ÚJRA MEG ÚJRA MEG ÚJRA - MÁSODIK FEJEZET (M.A.G.U.S NOVELLA)
A házak mögé bukó Nap utolsó, halovány sugarai kúsztak a behajtott zsalugáter résein a szobába. Toroff Morri számára ez jelentette az ébredés idejét. Szemét könnyedén nyitotta ki, így tanúja lehetett az alkony utolsó pillanatainak. Őt magát is meglepte, hogy az ébredési utáni fáradtság ólomsúlya nem nehezedett vállára. Gyanakvó vanír volt ugyan, de jelen helyzetben inkább fókuszált a könnyed ébredés által okozott örömre, minthogy ármányt sejtsen mögötte.
Torkát mindig elég száraznak érezte ahhoz, hogy pincehűs sörrel nedvesítse, de soha nem tett ilyet a kötelesség rovására. Míg az alkony éjszakába hanyatlott, hosszúszárú hangapipáját tömte csak meg. Feltápászkodott székéről, hogy elvegye korsóját, s ételes edényét az asztalról. Mind a kettőnek hűlt helyét találta.
Bajsza alatt liturgiaként, érthetetlenül zsörtölődött. Már-már ösztönösen rá akart szólni Derére, fogadott hóhajú fiára, hogy ne merészelje forgatni a szemeit, vagy kiüti őket hosszú fülei közül – de hamarabb jutott eszébe, hogy teljesen egyedül van.
Gyanakvással teli gondolatai ezúttal nem maradtak elméjének eldugott zugában, néhány szívdobbanásnyi időre mozdulatlanná vált. Füstpamacsokat pöfékelve végül úgy döntött, ismét ideje a fegyveréért nyúlni; a Lélekvéső pedig oly könnyedén csúszott kezébe, mintha csak lovas hívta volna lovát. Logikája nem számított arra, hogy bárki megpróbálná most megtámadni, de ha fegyvere volt a kezében, közelebb érezte magát a kőfiakhoz – és ez valamennyire mindig megnyugtatta.
Alaposan körbejárta szobáját, ahogy lefekvés előtt. Ellenőrizte a zárat is, és legjobb tudomása szerint sem járt erre illetéktelen behatoló. Talán a kövér fogadós jöhetett fel? Ebben erősen kételkedett. A legjóindulatúbb becslések szerint sem ilyen fickónak tűnt. Nem mellesleg alaposan megfizette a zavartalan pihenésért cserébe. Gerince mentén fürgelábú pókként kúszott a hideg egészen tarkójáig. Úgy tűnt, ma éjszaka több feladat várja, mint eredetileg tervezte. Először a furcsa levél, most pedig…
Gondolatmenete következtében a sejtelmes pergament kezdte kutatni szorgosan. Megtalálta. Ösztöneinek egy része, melyek óvva intették az ismeretlentől, a veszélyes cselekedetektől, a túl kockázatos dolgoktól, káromoltak minden pillanatot a fejében, mikor nem gyújtotta fel a pergament úgy, ahogy van. Ám elméjének másik része megnyugtatta arról, hogy nyakába venni eme ismeretlen ügyet valóban a helyes döntés. Ennek a résznek köszönheti, hogy kalandozóvá vált.
A hajnali emlékekből úgy látszik, egyedül a pergamen maradt nála. Ezzel a ténnyel önmagában pedig nem tudott mit kezdeni. Összeszedte hát felszerelésének javát, hogy elinduljon; meg kellett találnia egy vándor sólymot.
Lassan
lépdelt az emeletre vezető rozoga falépcsőkön, melyeknek nyikordulásából a
tapasztalatlan fülek egy kevésbé zömök alkat közeledését hirdették. A legalsó
lépcsőfokot is elhagyva a tisztogatott kupájába köpő csapos felé vette az irányt.
-
Ki vitte el reggeli étkem maradékát a szobámból, az engedélyem nélkül. –
csuklyáját kicsit feljebb hajtotta főjén, hogy pengekét szúró szemeit
szállásadója is láthassa.
- Nincs fertályórája érkezésednek, törpe! – a Mester szeme volt a rapír, mely döf, a fogadósé pedig a pajzs, mely hárít. Toroff Morri zavartan ráncolta össze a szemöldökét. Körülnézett.
Úgy tűnik, mindenki itt van tegnapról. S mindenki ugyan ott ül, ahol az elmúlt este folyamán. Kevés ettől természetesebb dolog van egy törzsfogyasztókkal dúsan fűszerezett ivóban; a vanír mégis turpisságot sejtett a dologban.
- Milyen napot írunk ma? – fordult vissza
- Krad negyedik havának hetedik napja van. Ilyen fárasztó volt az út? – bár néhány minuta óta sejti már, mégis meglepték a hallottak, s csak még jobban összezavarodott. Bajsza alatt egy elmormogott egy köszönetet, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Még akkor is azon gondolkodott, hogyan lehet még mindig tegnap, mikor becsapta maga mögött.
Elindul. Óvatos léptei gondolatmenetének ritmusát járják, ahogy elhalad egy pár fős, szórakozó társaságon. Ifjú, gazdag, erioni brigádnak tűnik, s ezen jelzők bármelyike önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy rosszallóan zsörtölődjön tovább. A nagy tervezések közepette is kell időt szakítani az elégedetlenségre; nem szabad, hogy nyomja az ember lelkét. Tegnapi nyugalma ugyan ennek a társaságnak láttán ma mintha nem létezne. A kísértetként megismétlődő gondolatfoszlányokat pedig rögtön a felismerésük után dühösen hesegeti el.
Keres valakit. Előtte azonban fontosabb dolga van.
Szemébe húzott csuklyával takarva arcát fordul délnek egy szűkebb sikátor bejáratánál. A sarkon ülő, rongyos koldusra tekintve gerincen fut koponyájáig egy kellemetlen emlék. Nem történhet meg újra.
- Tűnj el innen, ebugatta! – rivallt rá az ismerős koldusra.
- Csak alamizsnára gyűjtök, jó u…
- Tudom, hogy kettő barátod vár még odabent a szűk utcán arra, hogy valami ostoba errefelé tévedjen, és torkát sem félnétek metszeni, ha megtagadná vagyona átadását. Bűzlik tőletek a környék. Hidd el, kísért a gondolat, hogy ezt a koponyádba szalajtsam, de lehetőséget adok nektek, hogy elkotródjatok innen. – fagyott csend, s a sikátorban halk nesz felelt csak arra, hogy a törpe jól láthatóan fegyvere nyelére csúsztatta kezét – Most!
Erélyes förmedését követően a koldusnak öltözött suhanc éles füttyszóval csalogatta elő társait. A távolba vonulva többször pillantottak vissza rá ádáz szemekkel, mint bosszúra szomjas patkányok a macskára. Toroff Morri utálta a patkányokat.
Könnyebben ismerte ki magát Ifin végtelen kisutcái között, mint korábban, s innen tudta, a feltérképezés nem volt hasztalan. Azonban bárki, vagy bármi is az, ami üzenetet hagyott neki, új ügyét nem tudta halogatni. Módosítván korábbi terveihez képest, ezúttal a kikötők felé vette az irányt.
Majd napkeltéig kódorgott egy alacsony, csuklyás alak az izzadt, részeg dokkmunkások, tengerészek között. Nem volt annyira szentimentális, hogy megkívánja az omladozó kocsmák söreit a fogyasztójuktól. Munka közben amúgy sem zavarja meg elméjét alkohollal. Bár egy korsó sör nem is minősül annak.
Csizmájának talpa csendesen csoszogott a nyálkás utcakövön, s minden egyes lépéssel nőtt frusztrációja; nem tudta, mit keres pontosan, látva pedig, hogy lassan eljő a napfelkelte, csak a tudat vigasztalta, hogy Kadal nem hagyja majd, hogy elmenjen küldetésének célja mellett csak úgy.
Kishíján feladva kutakodását a kikötők északkeleti sarkában járva ösztönei mintha egy szívdobbanásnyi időre jeleztek volna neki. Hirtelen megállt, hogy körülnézzen. Az épületek sorában egy cégért szúrt ki magának, melyen a Lézengő Igric felirat hirdette az alatta elfekvő fogadót. Mester egy köpéssel vette tudomásul, hogy ez is fából van.
Végigpásztázva a területet tekintete egy raktárépületen akadt meg, mely elég nagynak tűnt kívülről ahhoz, hogy akár 100-150 szélesvállú vanír is kényelmesen elférjen benne. Zsalugáteres ablakain halvány fény szűrődött a majdani pirkadatba, mit egy-két feszült árny színezett. A vastag, kihajtható bejárati ajtó előtt öt, jóképességű vizitor állt őrt.
Meggyújtott dohány sercent a hangapipában, füstbe fojtva a zsörtölődés hangjait.
Toroff Morri határozott léptekkel indult meg a bejárat felé, szíve mélyén remélve, hogyha elég határozottan közelíti meg a helyet, talán nem ütközik ellenállásba. Ezt a gondolatot soha nem vallotta be magának.
- Nincs erre dolgod, kicsi! – förmedt rá az egyik zsoldos, előre lépve társai közül.
- Mi zajlik odabent, hogy nem engednek miatta dolgozni?
- Süket vagy tán, apró?! Hordd el magad, mielőtt a tengerbe veszejtelek! – nyomatékosítván mondanivalójának lényegét, jobbját a kard markolatára helyezte. A vanír mintha egy elboruló test tompa puffanását hallotta volna odabentről. Az ő keze is megtalálta Lélekvéső nyelét.
- Néhány kérészéletű engem vissza nem tart az istenem által adott feladattól. – közelebb lépett partneréhez. Utolsó szavai közben mélyen a szemébe nézett. Villámgyorsan kerültek elő a fegyverek.
Suhogva szelte a kard a levegőt, hangosan ütközött fém a fémnek. Morri mester a hárítás után viszonozta a támadást. Mikor a fejsze csattant ellenfele sodronyingén, érezte alatta a megrepedő bordát. Baljával pajzsáért nyúlt. Épp időben ahhoz, hogy két szablyacsapást hárítson vele. Néhány pillanat alatt a többi zsoldos is megérkezett, s látta, hogy a bekerítésén fáradoznak; nem kevés sikerrel.
A bolondságát káromló hangokat elhesegette elméje ajtajából, lassan hátrálni kezdett. A meneküléshez túl késő; Kadal mágiájához azonban sosem lehet az.
Az emberi fül számára morgásnak tűnik csupán a törpe litánia, mely elrejti őt az anyagi sík szülöttei elől. Mielőtt azonban teste eltűnt volna a zsoldosok ádáz tekintete elől, ketten is komoly sebet tudtak ejteni rajta. Nem volt oly rég, hogy utoljára érezte volna vérét serkenni sebeiből; nem volt oly rég, hogy a Lélekvéső metszett rá heget.
Hangot nem adott a találatot követően, terve sikerességébe vetett bizalma segített megőrizni hidegvérét; láthatatlan volt ellenei számára. S csak abban reménykedett, hogy amennyire erősek, legalább annyira ostobák. Nem az első olyan remény volt ez az élete folyamán, mely nagyon gyorsan hiúnak bizonyult.
A vizitorok begubózott sün formációját vették fel; egymásnak háttal, kardjaikat, szablyáikat maguk elé tartva várták a láthatatlan vanír csapásait. Nem kellett sokáig várniuk. Folyamatosan csendben körözve, amint teste engedte, meglendítette fejszéjét, egy-két alkalommal súlyos sebeket okozva. Ahogy érezte mágiájának végét, egyre elkeseredettebben próbálta elvenni minél többük életét; de egynek sem sikerült, mielőtt újra láthatóvá vált volna. S mikor ez a pillanat eljött, a zsoldosok korábbi terveiknek megfelelően bekerítették.
Ádáz harcos a kőfiak népe. Mikor a húsába maró kardok által okozott sebektől, az elvesztett vértől kezeit is alig bírta tartani, akkor sem engedte le egy pillanatig sem. És akkor is visszatámadt. Kalandozók között is ritka az olyan, ki ily’ sokáig bírta volna talpon ennyi képzett ellenféllel szemben. Már akkor tudta, hogy reménytelen feladatba vágta fejszéjét, mikor beléptek mögé, elvágva a menekülés útvonalát. De kegyelemért még a gondolataiban sem könyörgött.
Végül egy hátát ért csapás küldte a hideg kőre. Ujjai szorosan fegyvere nyele körül ebben a pillanatban is. Látása rohamosan homályosodott. Támadói lábai között még látta azonban a raktárépület ajtaját kinyílni, amint kilép egy kámzsás, női alak rajta. S ha lett volna még elég vér az ereiben hozzá, biztos meg is fagyott volna.
- Nem…
Alig két hónapja látta, ahogy társa lefejezi a cédát, kinek undorral teli tekintetét látta utoljára, mielőtt minden elsötétült volna előtte.
- Nincs fertályórája érkezésednek, törpe! – a Mester szeme volt a rapír, mely döf, a fogadósé pedig a pajzs, mely hárít. Toroff Morri zavartan ráncolta össze a szemöldökét. Körülnézett.
Úgy tűnik, mindenki itt van tegnapról. S mindenki ugyan ott ül, ahol az elmúlt este folyamán. Kevés ettől természetesebb dolog van egy törzsfogyasztókkal dúsan fűszerezett ivóban; a vanír mégis turpisságot sejtett a dologban.
- Milyen napot írunk ma? – fordult vissza
- Krad negyedik havának hetedik napja van. Ilyen fárasztó volt az út? – bár néhány minuta óta sejti már, mégis meglepték a hallottak, s csak még jobban összezavarodott. Bajsza alatt egy elmormogott egy köszönetet, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Még akkor is azon gondolkodott, hogyan lehet még mindig tegnap, mikor becsapta maga mögött.
Elindul. Óvatos léptei gondolatmenetének ritmusát járják, ahogy elhalad egy pár fős, szórakozó társaságon. Ifjú, gazdag, erioni brigádnak tűnik, s ezen jelzők bármelyike önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy rosszallóan zsörtölődjön tovább. A nagy tervezések közepette is kell időt szakítani az elégedetlenségre; nem szabad, hogy nyomja az ember lelkét. Tegnapi nyugalma ugyan ennek a társaságnak láttán ma mintha nem létezne. A kísértetként megismétlődő gondolatfoszlányokat pedig rögtön a felismerésük után dühösen hesegeti el.
Keres valakit. Előtte azonban fontosabb dolga van.
Szemébe húzott csuklyával takarva arcát fordul délnek egy szűkebb sikátor bejáratánál. A sarkon ülő, rongyos koldusra tekintve gerincen fut koponyájáig egy kellemetlen emlék. Nem történhet meg újra.
- Tűnj el innen, ebugatta! – rivallt rá az ismerős koldusra.
- Csak alamizsnára gyűjtök, jó u…
- Tudom, hogy kettő barátod vár még odabent a szűk utcán arra, hogy valami ostoba errefelé tévedjen, és torkát sem félnétek metszeni, ha megtagadná vagyona átadását. Bűzlik tőletek a környék. Hidd el, kísért a gondolat, hogy ezt a koponyádba szalajtsam, de lehetőséget adok nektek, hogy elkotródjatok innen. – fagyott csend, s a sikátorban halk nesz felelt csak arra, hogy a törpe jól láthatóan fegyvere nyelére csúsztatta kezét – Most!
Erélyes förmedését követően a koldusnak öltözött suhanc éles füttyszóval csalogatta elő társait. A távolba vonulva többször pillantottak vissza rá ádáz szemekkel, mint bosszúra szomjas patkányok a macskára. Toroff Morri utálta a patkányokat.
Könnyebben ismerte ki magát Ifin végtelen kisutcái között, mint korábban, s innen tudta, a feltérképezés nem volt hasztalan. Azonban bárki, vagy bármi is az, ami üzenetet hagyott neki, új ügyét nem tudta halogatni. Módosítván korábbi terveihez képest, ezúttal a kikötők felé vette az irányt.
Majd napkeltéig kódorgott egy alacsony, csuklyás alak az izzadt, részeg dokkmunkások, tengerészek között. Nem volt annyira szentimentális, hogy megkívánja az omladozó kocsmák söreit a fogyasztójuktól. Munka közben amúgy sem zavarja meg elméjét alkohollal. Bár egy korsó sör nem is minősül annak.
Csizmájának talpa csendesen csoszogott a nyálkás utcakövön, s minden egyes lépéssel nőtt frusztrációja; nem tudta, mit keres pontosan, látva pedig, hogy lassan eljő a napfelkelte, csak a tudat vigasztalta, hogy Kadal nem hagyja majd, hogy elmenjen küldetésének célja mellett csak úgy.
Kishíján feladva kutakodását a kikötők északkeleti sarkában járva ösztönei mintha egy szívdobbanásnyi időre jeleztek volna neki. Hirtelen megállt, hogy körülnézzen. Az épületek sorában egy cégért szúrt ki magának, melyen a Lézengő Igric felirat hirdette az alatta elfekvő fogadót. Mester egy köpéssel vette tudomásul, hogy ez is fából van.
Végigpásztázva a területet tekintete egy raktárépületen akadt meg, mely elég nagynak tűnt kívülről ahhoz, hogy akár 100-150 szélesvállú vanír is kényelmesen elférjen benne. Zsalugáteres ablakain halvány fény szűrődött a majdani pirkadatba, mit egy-két feszült árny színezett. A vastag, kihajtható bejárati ajtó előtt öt, jóképességű vizitor állt őrt.
Meggyújtott dohány sercent a hangapipában, füstbe fojtva a zsörtölődés hangjait.
Toroff Morri határozott léptekkel indult meg a bejárat felé, szíve mélyén remélve, hogyha elég határozottan közelíti meg a helyet, talán nem ütközik ellenállásba. Ezt a gondolatot soha nem vallotta be magának.
- Nincs erre dolgod, kicsi! – förmedt rá az egyik zsoldos, előre lépve társai közül.
- Mi zajlik odabent, hogy nem engednek miatta dolgozni?
- Süket vagy tán, apró?! Hordd el magad, mielőtt a tengerbe veszejtelek! – nyomatékosítván mondanivalójának lényegét, jobbját a kard markolatára helyezte. A vanír mintha egy elboruló test tompa puffanását hallotta volna odabentről. Az ő keze is megtalálta Lélekvéső nyelét.
- Néhány kérészéletű engem vissza nem tart az istenem által adott feladattól. – közelebb lépett partneréhez. Utolsó szavai közben mélyen a szemébe nézett. Villámgyorsan kerültek elő a fegyverek.
Suhogva szelte a kard a levegőt, hangosan ütközött fém a fémnek. Morri mester a hárítás után viszonozta a támadást. Mikor a fejsze csattant ellenfele sodronyingén, érezte alatta a megrepedő bordát. Baljával pajzsáért nyúlt. Épp időben ahhoz, hogy két szablyacsapást hárítson vele. Néhány pillanat alatt a többi zsoldos is megérkezett, s látta, hogy a bekerítésén fáradoznak; nem kevés sikerrel.
A bolondságát káromló hangokat elhesegette elméje ajtajából, lassan hátrálni kezdett. A meneküléshez túl késő; Kadal mágiájához azonban sosem lehet az.
Az emberi fül számára morgásnak tűnik csupán a törpe litánia, mely elrejti őt az anyagi sík szülöttei elől. Mielőtt azonban teste eltűnt volna a zsoldosok ádáz tekintete elől, ketten is komoly sebet tudtak ejteni rajta. Nem volt oly rég, hogy utoljára érezte volna vérét serkenni sebeiből; nem volt oly rég, hogy a Lélekvéső metszett rá heget.
Hangot nem adott a találatot követően, terve sikerességébe vetett bizalma segített megőrizni hidegvérét; láthatatlan volt ellenei számára. S csak abban reménykedett, hogy amennyire erősek, legalább annyira ostobák. Nem az első olyan remény volt ez az élete folyamán, mely nagyon gyorsan hiúnak bizonyult.
A vizitorok begubózott sün formációját vették fel; egymásnak háttal, kardjaikat, szablyáikat maguk elé tartva várták a láthatatlan vanír csapásait. Nem kellett sokáig várniuk. Folyamatosan csendben körözve, amint teste engedte, meglendítette fejszéjét, egy-két alkalommal súlyos sebeket okozva. Ahogy érezte mágiájának végét, egyre elkeseredettebben próbálta elvenni minél többük életét; de egynek sem sikerült, mielőtt újra láthatóvá vált volna. S mikor ez a pillanat eljött, a zsoldosok korábbi terveiknek megfelelően bekerítették.
Ádáz harcos a kőfiak népe. Mikor a húsába maró kardok által okozott sebektől, az elvesztett vértől kezeit is alig bírta tartani, akkor sem engedte le egy pillanatig sem. És akkor is visszatámadt. Kalandozók között is ritka az olyan, ki ily’ sokáig bírta volna talpon ennyi képzett ellenféllel szemben. Már akkor tudta, hogy reménytelen feladatba vágta fejszéjét, mikor beléptek mögé, elvágva a menekülés útvonalát. De kegyelemért még a gondolataiban sem könyörgött.
Végül egy hátát ért csapás küldte a hideg kőre. Ujjai szorosan fegyvere nyele körül ebben a pillanatban is. Látása rohamosan homályosodott. Támadói lábai között még látta azonban a raktárépület ajtaját kinyílni, amint kilép egy kámzsás, női alak rajta. S ha lett volna még elég vér az ereiben hozzá, biztos meg is fagyott volna.
- Nem…
Alig két hónapja látta, ahogy társa lefejezi a cédát, kinek undorral teli tekintetét látta utoljára, mielőtt minden elsötétült volna előtte.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése