Újra meg újra meg újra - Első fejezet (M.A.G.U.S novella)
Halk zsörtölődéssel csapódik a taverna fa ajtaja a
vanír mögött, hátrahagyva ezzel a halszagú ivó – talán még a hely neve is ez,
ámbár szent szimbólumát nem tenné rá -, savanyú sörszagos levegőjét. Szobáját
még a délután folyamán elfoglalta. Kényelem, tervezői, építői munka
szempontjából pöcegödörnek tűnik számára Tarin tárnái mellett, ám nem kerül
súlyos dukátokba sem a fogyasztás, sem az ittlét. A fizetett tallérok javát a
diszkréció érdekében csúsztatta a hájas, kérészéletű fogadós zsíros tenyerébe,
aki egy szolid bólintással, és egy, a kezében lévő kupába irányzott köpéssel
jelezte, hogy minden el van intézve.
A Nap néhány minutával ezelőtt bukott le Ifin egén, helyet adva ezzel az első Holdnak. A törpe jobb szeretett éjszaka haladni, s mivel társai, gyermekei jelenleg nem gazdagították fárasztó társaságukkal, nem is kellett alkalmazkodnia igényeikhez. Persze nem volt ostoba; Kadal felkentje nem is lehet az. Mióta Abasziszba érkezett, nem egy kalandos összetűzése akadt már az itt élőkkel, ezért alapos kutatómunkát végzett a főváros helyzetéről, mielőtt betette volna ide a lábát egymaga. Társai, a kölykök, nemhiába hívják Mesternek. A Gyémántszeműek klánjából származó Toroff Morri száz meg száz esztendővel élt már meg többet, mint azok a suhancok. Törpeként ugyan még fiatalnak számított – talán ezért is érzett néha egy csepp büszkeséget, mikor csapata kellő tisztelettel beszélt hozzá, vagy esetleg róla. Annak érdekében pedig, hogy ők ezt ne tudják, érzéseit halk morgások, kemény szavak, és szigorú arckifejezés mögé rejtette.
Nincs vesztegetni való idő – gondolta, s elindult az idegen város ismeretlen utcáin. A feladat egyszerűnek hangzik a laikusok számára, Mester azonban tudta, hogy nem ringathatja magát ebben a kényelmes hitben. Fajtársának megtalálása önmagában valóban nem lett volna bonyolult, ugyanis az elismert kovácsmestert egy bizonyos szint felett mindenki ismerte. Megfelelő indokot találni azonban arra, hogy bebocsátást nyerjen tárnáiba, és működő leplet a kíváncsi, erszényére, s személyazonosságára leselkedő tekintetek elől azonban lényegesen nehezebb, mint elsőre gondolná bárki. A felkészültség fontosságáról pedig nem csak saját esze, s tapasztalata győzte meg, hanem az Aranyszemű nyomozó is, kinek életét mentette meg néhány nappal ezelőtt.
Tudta, hogy az Aranyszemű átkozott dologgal kötött egyezséget. Nem olyannal, mint amit korábban tapasztalt. Ezen paktumok ismerete azonban nem idegen Toroff Morri számára; egyik fogadott fia is ugyan ebbe a hibába esett ifjúkorában. Az ostoba kölyök kardja, mit hátán hordoz, több veszedelmet rejt magában, mint felfoghatná az ostoba hószín haja alatt megbúvó elméjével. Ezért is jött ide. Ilyen átkot egy valamire való társa sem forgathat kezei között. Hordozni sem lenne szabad.
Elindul. Óvatos, mégis nyugodt léptei gondolatmenetének ritmusát járják, ahogy elhalad egy pár fős, szórakozó társaságon. Ifjú, gazdag, erioni brigádnak tűnik, s ezen jelzők bármelyike önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy rosszallóan zsörtölődjön tovább. A nagy tervezések közepette is kell időt szakítani az elégedetlenségre; nem szabad, hogy nyomja az ember lelkét.
Tudja, kit keres, és tudja, hogy miért. Itt tartózkodása alatt az elejtett pletykákból, és a busásan megfizetett információkból elég ismeretet szerzett ahhoz, hogy az öreg Bofkar mester tárnájának lejáratát. Szüksége volt azonban egy olyan útvonalra, ami elrejti a bámészkodók és tolvajok elől, ehhez pedig jobban kell ismernie a várost, mint a tenyerét. Talán még szüksége is lesz valakire, aki segíthet lebonyolítani az akciókat.
Szemébe húzott csuklyával takarva arcát fordul délnek egy szűkebb sikátor bejáratánál. A sarkon ülő, rongyos koldusra tekintve gerincen fut koponyájáig egy kellemetlen gondolat. Ösztönösen ellenőrzi hátára csúsztatott pajzsát, melyet takar a vállán lógó köpeny. Hiába tapintja meg a kemény felületet, nem költözik nyugalom a lelkébe. A sikátor túloldaláról szűrődik be az utcai lámpák fénye, szemének azonban nem okoz gondot a félhomály – ennek tudatában halad el egy másik hajléktalan mellett, aki néhány üres, nagy fadoboz takarásában húzta meg magát bebugyolálva. A Mester élesített érzékszervei azonnal kapcsoltak, s amint hallotta a koldus mocorgását háta mögött, késlekedés nélkül megfordult. Ez lehetővé tette számára, hogy megpillanthassa a két koldust, villanó tőrökkel közeledni felé; figyelmét azonban elkerülte, hogy egy másik csuklyás alak ereszkedett alá a házak tetejéről, közvetlen mögötte.
Köpenyét félrehúzva, három ékkővel ellátott fejszéjének markolatára helyezte kezét.
- Kotródjatok innen, ebugatták! Mocskos kezeitek nem érnek se az erszényemhez, se semmihez, ami nálam található. – mordult rájuk a vanír – Egyértelművé tettem társaitok számára, mikor sorba törtem be az orrukat, ha rossz helyen tapogatóztak.
A két csendesléptű ifjú halk, gúnyos kacajjal válaszolt, ahogy tettek egy óvatos lépést közelebb a törpéhez. Szemük, akár a sakáloké, mikor túlerőben vannak a sebzett oroszlánnal szemben, és a haldokló állat utolsó lélegzete iránti vágy csillant meg íriszeikben. A Mester ekkor jött rá; hibázott.
Népe szemében ugyan nem a harcosok közül való, az emberekhez képest azonban így is nagy szakértelemmel forgatta fegyverét, és egy tapasztalt bajvívó képességeivel mozgott a küzdelmekben. Amilyen gyorsan teste engedte, egyetlen lépéssel a sikátor falához igyekezett, hogy hátát nekivethesse, nyakát behúzva, hogy ne találják el olyan helyen, mi akár az életébe kerülhet. A fordulással azonban elkésett. Tompán koppant egy penge – hangja alapján késre tippelt volna az öreg – köpenye alá rejtett pajzsán, s azon megcsúszva fúródott dereka hátuljába. Buul-Rurig szakállát dühös szitokként véve szájára haladt tovább a fal felé; nem érte kritikus helyen a találat, de éles, hideg fájdalom költözött testének sérült részébe.
- Ennyi telik az ifini embernéptől, ha dukátot akar? Forduljatok meg, és becsületes munkával keressétek a kenyeret életetek hátralévő részében, vagy Kadalra mondom, teszek róla, hogy ne sokáig éljetek a nyomorban! – indulatokkal teli felszólalásától fonatlan szakálla dús, viharban lengő lombkoronaként remegett az az éjszakában, s a tapasztaltabb tekintet megfeszült arcizmairól leolvasta volna a lecsapni készülő vadász utolsó próbáját arra, hogy a tápláléknak sem jó, támadó hiénákat jobb belátásra bírja; a tolvajok szeme azonban tévesen a félelmet vélte felfedezni a pillantás mögött.
Kezeikben villanó tőrök és kések szinte egyszerre csaptak a törpe felé, ki oldaláról leakasztva fejszéjét maga elé rántotta azt. Kettejük támadása fenn is akadt az ékkövekkel díszitett fegyveren, harmadikuk azonban pengéjével sikeresen karcolta végig alkarját, mely nyomán vértje alatt tarini vér serkent. A vanír sebzett végtagját a hátára erősített pajzs irányába rántotta, jobbjával pedig a fejsze lapjával csapta halántékon a három patkány közül az egyiket. Mindkét kezének erejét nem tudta beleadni, a kölyök viszont így is láthatta Abaszisz csillagait; akár az eget kémlelte, akár a földet lába alatt.
Társai kihasználva a törpe védelmének pillanatnyi megnyílását, tőrjeikkel fegyverforgató keze alatt és felett döftek mellkasa felé. Az öregnek jó szeme volt a támadásokhoz; esztelen csapkodás helyett könyökével, felkarjával akasztotta meg a rablók testét, így minősíthetetlen fegyvereik csak felületi sebeket ejthettek rajta ismét. Az izmaiba hasító fájdalom így is elért a Mester tudatáig – sokat látott szem híján a préda azonban nem vette észre, hogy a kegyelem ideje eddig tartott.
Leakasztott pajzsát oly erővel rántotta előre, hogy a középső kölyök, mikor orrnyerge találkozott vele, hangos roppanással tört el, s mind az erő, mind a rá nehezedő szédülés a kőlapokra rántotta.
Társai ádáz sújtásai ezúttal tompán koppantak Toroff Morri pajzsán, s az a szerencsétlen suhanc, ki korábban kis híján a hátába mártotta kését, láthatta a vanír elszánt tekintetét – a mellkasa felé száguldó fejszét viszont nem. Az éles csatabárd bordáiba vágott, azokra merőlegesen, a Mester lendülete pedig vézna testét, mint egy felrúgott kutyát vágta a falhoz. Tarkója akkorát csattant a ház oldalán, hogy kishíján koponyája is betört, tüdejéből egyszerre szakadt ki levegő, és vér. Eszméleténél volt ugyan, felállni azonban nem tudott – vagy legalábbis nem mert.
Fajtája ugyan nem rendelkezett azzal az ismerettel, hogy megkülönböztesse a prédát a vadásztól távolról. Azzal azonban igen, hogyha megneszelik a legyűrhetetlen kihívást, futni kell. A talponállók közül egyikük jobbra, a másik balra vette az irányt, abban bízva, hogy a zömök törpe nem lesz képes utánuk futni. Ebben igazuk is volt.
Morri Mester nem is futott. Díszes fegyverét a szíjba csúsztatta, és nemes egyszerűséggel hajítóbárdjai után nyúlt. Majd célzott.
A balra haladót lapockáját érte a süvítő fegyver. Becsapódásától orra esett, s hangos, fájdalmas üvöltéssel jelezte, hogy életben van. A Mester elégedetten bólíntott. Célpontja kezdett messze járni, s néhány láb választotta már csak el a sikátor sarkától. Nincs idő finomkodni, se kockáztatni.
Mindent beleadva dobásába a fejsze az ifjú koponyájába fúródott, kishíján kettévágva azt. Az élet sebesen távozott testéből, üres zsákként dőlt a sikátor árnyai közé. Idegen fülek számára rosszízű motyogásnak tűnhettek volna a bajsza alól köpött artikulálatlan szavak – sok kalandot kell megélni a Mesterrel ahhoz, hogy felismerhessék ebben a leplezett büszkeséget. Bár népének dicső nyelvén morgott, az azt nem beszélők is felfognák, hogy az átkozott suhancokat emlegeti. Pajzsát visszaakasztva hátára lassú léptekkel indult el a fiú felé, aki épp kétségbeesetten próbálta eldönteni, vajon jobban jár-e, ha kihúzza hátából az elhajított fegyvert. Mindez természetesen megmaradt elmélkedésnek; amint hozzáért a fejszéhez, testét árvízként borította el a fájdalom, minden porcikájában lüktetve. Érzékszervei közül homályos látása működött egyedül, nem hallva így, ahogy a vanír mögé lép, s egy határozott mozdulattal kirántotta a fegyvert a hátából. Egy rövid időre a homályos látása is elszegődött mellőle. Erős kéz ragadta meg a grabancánál, magával szembe fordítva, így az első dolog, amit meglátott, a fonatlan szakállú Morri mester volt.
- Semmirekellő kölykök vagytok! Nem riadtok vissza néhány kókányul vert rézdukát miatt hátba döfni egy öregembert. A kérészéletűek között is söpredékek vagytok a szememben! – Kadal felkentje szemében a düh lángja egyre hevesebben izzott, ahogy üvöltött a sérült tolvajra – Megérdemelnétek, hogy egyesével koncoljalak fel benneteket, de nem aljasodok addig, hogy egy lapon emlegethessenek veletek, utcai mocskokkal! – mondanivalójának egy köpéssel adott nyomatékot a sikátor kövére, aztán közelebb húzta a fiút magához – Most azonnal összeszeded társaid. A megboldogult söpredék testét pedig a tengerbe veted, és ezek lesznek az utolsó cselekedeteid itt a dokkok közelében. Arcotokat az elmémbe véstem; és ha meglátom még egyszer akármelyikőtöket lófrálni a környéken, utána küldelek benneteket!
Ritkán fordul elő, hogy egy vanír fegyverek által nyomatékosított érvet figyelmen kívül hagyjon valaki. A kölykök sem tették. Kadal papjának utasításai pontosan végre lettek hajtva perceken belül.
Nyugodalmasan telt az éjszaka hátralevő része a törpe számára. Igyekezett napfelkeltéig annyit feltérképezni a városból, amennyit csak tudott, mire visszaindult a tavernába, már a Vályogvető negyed sikátorainak elhelyezkedésével is pontosan tisztában volt.
A kora hajnal arany sugarai vetültek az ócska kocsma cégérére, melyen csak annyi állott: Halszagú Ivó. Találóbb neve nemigen lehetett volna – gondolta a mester, a helyzet iróniáját pedig egy zsörtölődő morgással vette tudomásul. Óvatosan lökte be maga előtt az ajtót; már amennyire óvatosnak lehet nevezni azt az érkezést, aminek következtében a bejárat kishíján kiszakad keretéből. Mogorva szemeit csuklyája alól az ajtófélfa felét fordítva régi mondókájába kezdett bajsza alatt, miszerint ha kőből lenne, nem lenne ilyen probléma. Ez természetesen az összes bútorra igaz, ami ebben a koszfészekben található.
Vendéglátója – nagydarab, bajszos ember, kinek feje tetejéről minden szál haja valamely másik testrészére vándorolt -, korsóját törölgetve egy ronggyal üdvözölte friss vendégét, mely egy köpést jelentett a kupa közepébe. Mester biccentett, egyszerű ételt, és nagy adag sört kért, amit a szobájában elfogyaszthat. Gazdagon megrakott tálcával indult hát fel a rozoga lépcsőn, orrából próbálván kirázni a savanyú sör és vizeletszagot, melynek feltehetően a sarokban eldőlt matróz a forrása.
Szobája elé érvén gondosan megvizsgálta, nem törte-e fel valami ügyeskezű nyomoronc a zárat. Ugyan konkrét jelet nem talált, mely erre utalhatott volna, mégis rossz érzés lett rajta úrrá. Tálcáját, sörét a földre helyezte, kulcsával lassan, szinte kattanás nélkül oldotta fel a zárat. Fejszéjét leakasztva övéről baljával lassan nyitotta az ajtót.
Nem számított ugyan konkrét fenyegetésre, de belül megkönnyebbült, mikor egy Ködfivért sem pillantott meg lesben állva a szállásnak nevezett kis lyukban. Ennek ellenére nem kerülte el a meglepetés. A szoba keleti falának tolt asztalába szúrva egy magányos tőr árválkodott, alatta egy pergamendarabbal.
Mester nem szereti a meglepetéseket; megfeszített izmokkal, csendesen, a terep minden zugát folyamatosan pásztázva indult meg a szobába, még folytonos morgását is félbeszakítva. Mielőtt egyáltalán egy hosszabb pillantást vetett volna a lapra, az egész szobát felforgatta nyomok után – de nem talált semmit, melyet egyre hangosabb zsörtölődése jelzett a külvilág számára.
Nem húzván az időt, a pergamenhez lépett.
Mentsd meg a Vándorsólymot!
Értetlenül hümmögött a rövid üzenetet olvasva, melyre tökéletes pontossággal estek a felkelő nap sugarai. Megfogta hát a tőrt, kihúzta az asztalból, a pergament pedig a fény felé tartotta.
- Pont, ahogy sejtettem… - ujjait benyálazva a lap sarkait kezdte dörzsölgetni finoman, nehogy kárt tegyen benne. Gyakorlott nyomolvasóként hamar megtalálta azt a pontot, ahol a pergamen elülső rétegét le tudta választani a többiről, ahol újabb üzenet fogadta.
A kikötőben lelt
a halál.
M.
V.
Nem lett számára tisztább
a helyzet. Gondolatainak felserkentése érdekében enni kezdett, miután
betolakodó-ellenessé tette szobáját, s a jó kupa ser mellé rágyújtott
hangapipájára a reggeli után.
A harc, a térképészet fáradalmai, s az egész éjszakai menetelés fáradtsága azonban csak még inkább úrrá lett rajta. Félig megivott sörét az asztalra helyezte, s gondolatait csak a pipadohány halk sercegése kísérte, míg el nem nyomta az álom.
Kadal felkent papja,
Toroff Morri Mester azonban kevesebbet aludt a nap folyamán, mint gondolta
volna.
A Nap néhány minutával ezelőtt bukott le Ifin egén, helyet adva ezzel az első Holdnak. A törpe jobb szeretett éjszaka haladni, s mivel társai, gyermekei jelenleg nem gazdagították fárasztó társaságukkal, nem is kellett alkalmazkodnia igényeikhez. Persze nem volt ostoba; Kadal felkentje nem is lehet az. Mióta Abasziszba érkezett, nem egy kalandos összetűzése akadt már az itt élőkkel, ezért alapos kutatómunkát végzett a főváros helyzetéről, mielőtt betette volna ide a lábát egymaga. Társai, a kölykök, nemhiába hívják Mesternek. A Gyémántszeműek klánjából származó Toroff Morri száz meg száz esztendővel élt már meg többet, mint azok a suhancok. Törpeként ugyan még fiatalnak számított – talán ezért is érzett néha egy csepp büszkeséget, mikor csapata kellő tisztelettel beszélt hozzá, vagy esetleg róla. Annak érdekében pedig, hogy ők ezt ne tudják, érzéseit halk morgások, kemény szavak, és szigorú arckifejezés mögé rejtette.
Nincs vesztegetni való idő – gondolta, s elindult az idegen város ismeretlen utcáin. A feladat egyszerűnek hangzik a laikusok számára, Mester azonban tudta, hogy nem ringathatja magát ebben a kényelmes hitben. Fajtársának megtalálása önmagában valóban nem lett volna bonyolult, ugyanis az elismert kovácsmestert egy bizonyos szint felett mindenki ismerte. Megfelelő indokot találni azonban arra, hogy bebocsátást nyerjen tárnáiba, és működő leplet a kíváncsi, erszényére, s személyazonosságára leselkedő tekintetek elől azonban lényegesen nehezebb, mint elsőre gondolná bárki. A felkészültség fontosságáról pedig nem csak saját esze, s tapasztalata győzte meg, hanem az Aranyszemű nyomozó is, kinek életét mentette meg néhány nappal ezelőtt.
Tudta, hogy az Aranyszemű átkozott dologgal kötött egyezséget. Nem olyannal, mint amit korábban tapasztalt. Ezen paktumok ismerete azonban nem idegen Toroff Morri számára; egyik fogadott fia is ugyan ebbe a hibába esett ifjúkorában. Az ostoba kölyök kardja, mit hátán hordoz, több veszedelmet rejt magában, mint felfoghatná az ostoba hószín haja alatt megbúvó elméjével. Ezért is jött ide. Ilyen átkot egy valamire való társa sem forgathat kezei között. Hordozni sem lenne szabad.
Elindul. Óvatos, mégis nyugodt léptei gondolatmenetének ritmusát járják, ahogy elhalad egy pár fős, szórakozó társaságon. Ifjú, gazdag, erioni brigádnak tűnik, s ezen jelzők bármelyike önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy rosszallóan zsörtölődjön tovább. A nagy tervezések közepette is kell időt szakítani az elégedetlenségre; nem szabad, hogy nyomja az ember lelkét.
Tudja, kit keres, és tudja, hogy miért. Itt tartózkodása alatt az elejtett pletykákból, és a busásan megfizetett információkból elég ismeretet szerzett ahhoz, hogy az öreg Bofkar mester tárnájának lejáratát. Szüksége volt azonban egy olyan útvonalra, ami elrejti a bámészkodók és tolvajok elől, ehhez pedig jobban kell ismernie a várost, mint a tenyerét. Talán még szüksége is lesz valakire, aki segíthet lebonyolítani az akciókat.
Szemébe húzott csuklyával takarva arcát fordul délnek egy szűkebb sikátor bejáratánál. A sarkon ülő, rongyos koldusra tekintve gerincen fut koponyájáig egy kellemetlen gondolat. Ösztönösen ellenőrzi hátára csúsztatott pajzsát, melyet takar a vállán lógó köpeny. Hiába tapintja meg a kemény felületet, nem költözik nyugalom a lelkébe. A sikátor túloldaláról szűrődik be az utcai lámpák fénye, szemének azonban nem okoz gondot a félhomály – ennek tudatában halad el egy másik hajléktalan mellett, aki néhány üres, nagy fadoboz takarásában húzta meg magát bebugyolálva. A Mester élesített érzékszervei azonnal kapcsoltak, s amint hallotta a koldus mocorgását háta mögött, késlekedés nélkül megfordult. Ez lehetővé tette számára, hogy megpillanthassa a két koldust, villanó tőrökkel közeledni felé; figyelmét azonban elkerülte, hogy egy másik csuklyás alak ereszkedett alá a házak tetejéről, közvetlen mögötte.
Köpenyét félrehúzva, három ékkővel ellátott fejszéjének markolatára helyezte kezét.
- Kotródjatok innen, ebugatták! Mocskos kezeitek nem érnek se az erszényemhez, se semmihez, ami nálam található. – mordult rájuk a vanír – Egyértelművé tettem társaitok számára, mikor sorba törtem be az orrukat, ha rossz helyen tapogatóztak.
A két csendesléptű ifjú halk, gúnyos kacajjal válaszolt, ahogy tettek egy óvatos lépést közelebb a törpéhez. Szemük, akár a sakáloké, mikor túlerőben vannak a sebzett oroszlánnal szemben, és a haldokló állat utolsó lélegzete iránti vágy csillant meg íriszeikben. A Mester ekkor jött rá; hibázott.
Népe szemében ugyan nem a harcosok közül való, az emberekhez képest azonban így is nagy szakértelemmel forgatta fegyverét, és egy tapasztalt bajvívó képességeivel mozgott a küzdelmekben. Amilyen gyorsan teste engedte, egyetlen lépéssel a sikátor falához igyekezett, hogy hátát nekivethesse, nyakát behúzva, hogy ne találják el olyan helyen, mi akár az életébe kerülhet. A fordulással azonban elkésett. Tompán koppant egy penge – hangja alapján késre tippelt volna az öreg – köpenye alá rejtett pajzsán, s azon megcsúszva fúródott dereka hátuljába. Buul-Rurig szakállát dühös szitokként véve szájára haladt tovább a fal felé; nem érte kritikus helyen a találat, de éles, hideg fájdalom költözött testének sérült részébe.
- Ennyi telik az ifini embernéptől, ha dukátot akar? Forduljatok meg, és becsületes munkával keressétek a kenyeret életetek hátralévő részében, vagy Kadalra mondom, teszek róla, hogy ne sokáig éljetek a nyomorban! – indulatokkal teli felszólalásától fonatlan szakálla dús, viharban lengő lombkoronaként remegett az az éjszakában, s a tapasztaltabb tekintet megfeszült arcizmairól leolvasta volna a lecsapni készülő vadász utolsó próbáját arra, hogy a tápláléknak sem jó, támadó hiénákat jobb belátásra bírja; a tolvajok szeme azonban tévesen a félelmet vélte felfedezni a pillantás mögött.
Kezeikben villanó tőrök és kések szinte egyszerre csaptak a törpe felé, ki oldaláról leakasztva fejszéjét maga elé rántotta azt. Kettejük támadása fenn is akadt az ékkövekkel díszitett fegyveren, harmadikuk azonban pengéjével sikeresen karcolta végig alkarját, mely nyomán vértje alatt tarini vér serkent. A vanír sebzett végtagját a hátára erősített pajzs irányába rántotta, jobbjával pedig a fejsze lapjával csapta halántékon a három patkány közül az egyiket. Mindkét kezének erejét nem tudta beleadni, a kölyök viszont így is láthatta Abaszisz csillagait; akár az eget kémlelte, akár a földet lába alatt.
Társai kihasználva a törpe védelmének pillanatnyi megnyílását, tőrjeikkel fegyverforgató keze alatt és felett döftek mellkasa felé. Az öregnek jó szeme volt a támadásokhoz; esztelen csapkodás helyett könyökével, felkarjával akasztotta meg a rablók testét, így minősíthetetlen fegyvereik csak felületi sebeket ejthettek rajta ismét. Az izmaiba hasító fájdalom így is elért a Mester tudatáig – sokat látott szem híján a préda azonban nem vette észre, hogy a kegyelem ideje eddig tartott.
Leakasztott pajzsát oly erővel rántotta előre, hogy a középső kölyök, mikor orrnyerge találkozott vele, hangos roppanással tört el, s mind az erő, mind a rá nehezedő szédülés a kőlapokra rántotta.
Társai ádáz sújtásai ezúttal tompán koppantak Toroff Morri pajzsán, s az a szerencsétlen suhanc, ki korábban kis híján a hátába mártotta kését, láthatta a vanír elszánt tekintetét – a mellkasa felé száguldó fejszét viszont nem. Az éles csatabárd bordáiba vágott, azokra merőlegesen, a Mester lendülete pedig vézna testét, mint egy felrúgott kutyát vágta a falhoz. Tarkója akkorát csattant a ház oldalán, hogy kishíján koponyája is betört, tüdejéből egyszerre szakadt ki levegő, és vér. Eszméleténél volt ugyan, felállni azonban nem tudott – vagy legalábbis nem mert.
Fajtája ugyan nem rendelkezett azzal az ismerettel, hogy megkülönböztesse a prédát a vadásztól távolról. Azzal azonban igen, hogyha megneszelik a legyűrhetetlen kihívást, futni kell. A talponállók közül egyikük jobbra, a másik balra vette az irányt, abban bízva, hogy a zömök törpe nem lesz képes utánuk futni. Ebben igazuk is volt.
Morri Mester nem is futott. Díszes fegyverét a szíjba csúsztatta, és nemes egyszerűséggel hajítóbárdjai után nyúlt. Majd célzott.
A balra haladót lapockáját érte a süvítő fegyver. Becsapódásától orra esett, s hangos, fájdalmas üvöltéssel jelezte, hogy életben van. A Mester elégedetten bólíntott. Célpontja kezdett messze járni, s néhány láb választotta már csak el a sikátor sarkától. Nincs idő finomkodni, se kockáztatni.
Mindent beleadva dobásába a fejsze az ifjú koponyájába fúródott, kishíján kettévágva azt. Az élet sebesen távozott testéből, üres zsákként dőlt a sikátor árnyai közé. Idegen fülek számára rosszízű motyogásnak tűnhettek volna a bajsza alól köpött artikulálatlan szavak – sok kalandot kell megélni a Mesterrel ahhoz, hogy felismerhessék ebben a leplezett büszkeséget. Bár népének dicső nyelvén morgott, az azt nem beszélők is felfognák, hogy az átkozott suhancokat emlegeti. Pajzsát visszaakasztva hátára lassú léptekkel indult el a fiú felé, aki épp kétségbeesetten próbálta eldönteni, vajon jobban jár-e, ha kihúzza hátából az elhajított fegyvert. Mindez természetesen megmaradt elmélkedésnek; amint hozzáért a fejszéhez, testét árvízként borította el a fájdalom, minden porcikájában lüktetve. Érzékszervei közül homályos látása működött egyedül, nem hallva így, ahogy a vanír mögé lép, s egy határozott mozdulattal kirántotta a fegyvert a hátából. Egy rövid időre a homályos látása is elszegődött mellőle. Erős kéz ragadta meg a grabancánál, magával szembe fordítva, így az első dolog, amit meglátott, a fonatlan szakállú Morri mester volt.
- Semmirekellő kölykök vagytok! Nem riadtok vissza néhány kókányul vert rézdukát miatt hátba döfni egy öregembert. A kérészéletűek között is söpredékek vagytok a szememben! – Kadal felkentje szemében a düh lángja egyre hevesebben izzott, ahogy üvöltött a sérült tolvajra – Megérdemelnétek, hogy egyesével koncoljalak fel benneteket, de nem aljasodok addig, hogy egy lapon emlegethessenek veletek, utcai mocskokkal! – mondanivalójának egy köpéssel adott nyomatékot a sikátor kövére, aztán közelebb húzta a fiút magához – Most azonnal összeszeded társaid. A megboldogult söpredék testét pedig a tengerbe veted, és ezek lesznek az utolsó cselekedeteid itt a dokkok közelében. Arcotokat az elmémbe véstem; és ha meglátom még egyszer akármelyikőtöket lófrálni a környéken, utána küldelek benneteket!
Ritkán fordul elő, hogy egy vanír fegyverek által nyomatékosított érvet figyelmen kívül hagyjon valaki. A kölykök sem tették. Kadal papjának utasításai pontosan végre lettek hajtva perceken belül.
Nyugodalmasan telt az éjszaka hátralevő része a törpe számára. Igyekezett napfelkeltéig annyit feltérképezni a városból, amennyit csak tudott, mire visszaindult a tavernába, már a Vályogvető negyed sikátorainak elhelyezkedésével is pontosan tisztában volt.
A kora hajnal arany sugarai vetültek az ócska kocsma cégérére, melyen csak annyi állott: Halszagú Ivó. Találóbb neve nemigen lehetett volna – gondolta a mester, a helyzet iróniáját pedig egy zsörtölődő morgással vette tudomásul. Óvatosan lökte be maga előtt az ajtót; már amennyire óvatosnak lehet nevezni azt az érkezést, aminek következtében a bejárat kishíján kiszakad keretéből. Mogorva szemeit csuklyája alól az ajtófélfa felét fordítva régi mondókájába kezdett bajsza alatt, miszerint ha kőből lenne, nem lenne ilyen probléma. Ez természetesen az összes bútorra igaz, ami ebben a koszfészekben található.
Vendéglátója – nagydarab, bajszos ember, kinek feje tetejéről minden szál haja valamely másik testrészére vándorolt -, korsóját törölgetve egy ronggyal üdvözölte friss vendégét, mely egy köpést jelentett a kupa közepébe. Mester biccentett, egyszerű ételt, és nagy adag sört kért, amit a szobájában elfogyaszthat. Gazdagon megrakott tálcával indult hát fel a rozoga lépcsőn, orrából próbálván kirázni a savanyú sör és vizeletszagot, melynek feltehetően a sarokban eldőlt matróz a forrása.
Szobája elé érvén gondosan megvizsgálta, nem törte-e fel valami ügyeskezű nyomoronc a zárat. Ugyan konkrét jelet nem talált, mely erre utalhatott volna, mégis rossz érzés lett rajta úrrá. Tálcáját, sörét a földre helyezte, kulcsával lassan, szinte kattanás nélkül oldotta fel a zárat. Fejszéjét leakasztva övéről baljával lassan nyitotta az ajtót.
Nem számított ugyan konkrét fenyegetésre, de belül megkönnyebbült, mikor egy Ködfivért sem pillantott meg lesben állva a szállásnak nevezett kis lyukban. Ennek ellenére nem kerülte el a meglepetés. A szoba keleti falának tolt asztalába szúrva egy magányos tőr árválkodott, alatta egy pergamendarabbal.
Mester nem szereti a meglepetéseket; megfeszített izmokkal, csendesen, a terep minden zugát folyamatosan pásztázva indult meg a szobába, még folytonos morgását is félbeszakítva. Mielőtt egyáltalán egy hosszabb pillantást vetett volna a lapra, az egész szobát felforgatta nyomok után – de nem talált semmit, melyet egyre hangosabb zsörtölődése jelzett a külvilág számára.
Nem húzván az időt, a pergamenhez lépett.
Mentsd meg a Vándorsólymot!
Értetlenül hümmögött a rövid üzenetet olvasva, melyre tökéletes pontossággal estek a felkelő nap sugarai. Megfogta hát a tőrt, kihúzta az asztalból, a pergament pedig a fény felé tartotta.
- Pont, ahogy sejtettem… - ujjait benyálazva a lap sarkait kezdte dörzsölgetni finoman, nehogy kárt tegyen benne. Gyakorlott nyomolvasóként hamar megtalálta azt a pontot, ahol a pergamen elülső rétegét le tudta választani a többiről, ahol újabb üzenet fogadta.
A harc, a térképészet fáradalmai, s az egész éjszakai menetelés fáradtsága azonban csak még inkább úrrá lett rajta. Félig megivott sörét az asztalra helyezte, s gondolatait csak a pipadohány halk sercegése kísérte, míg el nem nyomta az álom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése