Hegyek - megyek
Kora reggeli napsugarak sütöttek be az ablakon, ahogy utat törtek maguknak a hegyek között, mintha megállíthatatlanok lettek volna, akár egy tökéletes ébresztő. Éreztem, képtelen vagyok már tovább aludni, ezért csendben felöltöztem, fogat mostam, és elindultam a kis ház alsó szintjének bejáratához. Fiatal volt még nagyon az idő, mégis nyitva találtam az ajtót. Homályos látásomnak köszönhetően úgy festett a táj, mintha a túlvilágon járnék, vagy legalább a felhőkön. Hosszúak voltak még az árnyékok, s csendes minden. Lágy kis szellő mozgott csak, hűvös, szeptemberi, hegyi. Összehúztam magamon a bőrkabátot, fejemre tettem a kalapomat, s mikor leértem a lépcsőn, befordultam a konyhába, hogy lefőzzek egy adag kávét magamnak. Kitöltöttem egy hagyományos kávés pohárba, jól megcukroztam, felöntöttem tejjel, és kiálltam a régi ház konyhájának a lépcsőjére. A szemben lévő hegy tetejére emeltem tekintetem, miközben a kávémat kavargattam, ösztönösen egy cigarettára gyújtva, aminek füstje mintha ködként takarta volna el fáradt arcom a világ elől.
Éreztem, ahogy a füst a tüdőm, a kávé a gyomrom melegíti, s lassacskán tisztulni kezd az elmém is az éjszakai duhajkodás után. Hálát adtam, amiért az alkohol másnap nem fejtette ki hatását rajtam, csak enyhe zúgásként visszhangzott a fejemben a tegnap este, ahogy a hegyet néztem, melynek tetejet már aranyban csillogott. Ahogy vizsgáltam rajta az egyre sárguló fákat, hangosabbak lettek a foszlányok a fejemben. Nem csak a tegnapot hallottam. Mintha egy rég elfelejtett hangfelvétel szólalt volna meg odabenn. Hat éve kimondott szavak egy évnyitón, egy megszeppent gyerekhez, egy új közegben. Új kezdet volt az. Új lap. Megindult rajta valami. Ahogy a hegyen egyre nőtt a fény a fák tetején, úgy kezdett el megtelni a lap szép szavakkal, s ahogy a fák alatt húzódott néhol kisebb-nagyobb foltokban az árnyék, úgy kerültek fel rá sértések, és bántások.
Megannyi élmény, fájdalom, öröm. Rengeteg ember, barát, ellenség. Millió csoda, mi kísért minket, s mind egyszerre, varázsütésre idéződött fel bennem. Az első hangok a gitáromon, első csókom csattanása, szerelmem húrjainak szakadása, első énekem emberek előtt. Komoly viták, összetűzések, lelkünkig hatoló szidalmak, a dolgok, amiket nem lett volna szabad kimondanunk, meg olyanok, melyeket ki kellett volna, de gyávák voltunk hozzá.
Mosolyogva nézem a hegyet, ahogy az emlékeink futkároznak rajta, együtt játszva az árnyékokkal, és a fénnyel, a tiszta lapból lassan teleírt könyv válik, minden szava a felhőkbe is írva, hogy a szél messze tudja vinni tőlünk, mégis szívünkbe vésve, hogy elvenni viszont senki ne tudja majd. Beszél minden szék, melyen ültünk, ontja magából a vicceket, melyeket egymásnak súgtunk rajtuk, mesél a szalonnázó a mellette szóló dalokról, történetekről, az ébredésekről, ahogyan látom a konyhában főzött kávék és teák minden cseppjét, melyet megittunk, a tányérokat, ahogyan habban fürödve mossuk el őket, tesszük a helyére ösztönösen, közben nevetünk egymás sületlenségein.
Táncol szinte a lépcső, melyen rengeteget estünk, minden lábnyom kirajzolódik, melyet ott hagytunk. Kitárul minden ajtó, amit kinyitottunk, zene szól minden szobában, az emeletről, a földszintről, a fürdőből és a vécéből, fogócskázunk a fák között gyerekként, úgy kerülgetve azokat, mint a szellő, melybe nagyot szippantva érzem az elmúlás illatát.
Minden mesél valamit rólunk. Miénk lett ez a hely. A hegyek közti házikó, ahová évente ellátogattunk. Minden egyes pontja olyan ismerős, mint az otthonunk, de most itt kell hagynunk. Vége lett a mesénknek. Könyvünk utolsó lapjait írjuk, melynek szívből örülök, hogy részese lehettem, mint egyike a szereplőknek, és az íróknak is. Elfogyott a kávé. Elfogyott a cigi. De nem az utolsó pohár, és nem az utolsó szál. Vár még ránk annyi mindenből, hogy elképzelni is sok. Új lapok, új könyvek, új szereplők. De ott leszünk, ahol lennünk kell, s talán ez mindig függött attól, hogy együtt milyenek vagyunk. Milyenek voltunk... Talán rosszak néha, és unalmasak. Gonoszak, és bántóak. Jószívűek, aranyosak. Szépek, és okosak. Nem tudhatjuk. De biztos, hogy egymásnak nem elfelejthetőek.
Hamarosan itt a búcsú ideje, bezárul a könyv, felkerül a polcra. Olvasgatjuk majd megöregedve, magunknak, hangosan az unokáinknak, messze egymástól, minden szereplőről megjegyezve valamit. Mert ilyennek kell lennie a könyvnek.
Eltapostam a cigimet, és visszahulltam a valóságba. Még egyszer körbenéztem alaposan, míg bent aludt mindenki. Talán soha többet nem látom ezt a helyet...
...De mindig otthonomnak érzem.
Éreztem, ahogy a füst a tüdőm, a kávé a gyomrom melegíti, s lassacskán tisztulni kezd az elmém is az éjszakai duhajkodás után. Hálát adtam, amiért az alkohol másnap nem fejtette ki hatását rajtam, csak enyhe zúgásként visszhangzott a fejemben a tegnap este, ahogy a hegyet néztem, melynek tetejet már aranyban csillogott. Ahogy vizsgáltam rajta az egyre sárguló fákat, hangosabbak lettek a foszlányok a fejemben. Nem csak a tegnapot hallottam. Mintha egy rég elfelejtett hangfelvétel szólalt volna meg odabenn. Hat éve kimondott szavak egy évnyitón, egy megszeppent gyerekhez, egy új közegben. Új kezdet volt az. Új lap. Megindult rajta valami. Ahogy a hegyen egyre nőtt a fény a fák tetején, úgy kezdett el megtelni a lap szép szavakkal, s ahogy a fák alatt húzódott néhol kisebb-nagyobb foltokban az árnyék, úgy kerültek fel rá sértések, és bántások.
Megannyi élmény, fájdalom, öröm. Rengeteg ember, barát, ellenség. Millió csoda, mi kísért minket, s mind egyszerre, varázsütésre idéződött fel bennem. Az első hangok a gitáromon, első csókom csattanása, szerelmem húrjainak szakadása, első énekem emberek előtt. Komoly viták, összetűzések, lelkünkig hatoló szidalmak, a dolgok, amiket nem lett volna szabad kimondanunk, meg olyanok, melyeket ki kellett volna, de gyávák voltunk hozzá.
Mosolyogva nézem a hegyet, ahogy az emlékeink futkároznak rajta, együtt játszva az árnyékokkal, és a fénnyel, a tiszta lapból lassan teleírt könyv válik, minden szava a felhőkbe is írva, hogy a szél messze tudja vinni tőlünk, mégis szívünkbe vésve, hogy elvenni viszont senki ne tudja majd. Beszél minden szék, melyen ültünk, ontja magából a vicceket, melyeket egymásnak súgtunk rajtuk, mesél a szalonnázó a mellette szóló dalokról, történetekről, az ébredésekről, ahogyan látom a konyhában főzött kávék és teák minden cseppjét, melyet megittunk, a tányérokat, ahogyan habban fürödve mossuk el őket, tesszük a helyére ösztönösen, közben nevetünk egymás sületlenségein.
Táncol szinte a lépcső, melyen rengeteget estünk, minden lábnyom kirajzolódik, melyet ott hagytunk. Kitárul minden ajtó, amit kinyitottunk, zene szól minden szobában, az emeletről, a földszintről, a fürdőből és a vécéből, fogócskázunk a fák között gyerekként, úgy kerülgetve azokat, mint a szellő, melybe nagyot szippantva érzem az elmúlás illatát.
Minden mesél valamit rólunk. Miénk lett ez a hely. A hegyek közti házikó, ahová évente ellátogattunk. Minden egyes pontja olyan ismerős, mint az otthonunk, de most itt kell hagynunk. Vége lett a mesénknek. Könyvünk utolsó lapjait írjuk, melynek szívből örülök, hogy részese lehettem, mint egyike a szereplőknek, és az íróknak is. Elfogyott a kávé. Elfogyott a cigi. De nem az utolsó pohár, és nem az utolsó szál. Vár még ránk annyi mindenből, hogy elképzelni is sok. Új lapok, új könyvek, új szereplők. De ott leszünk, ahol lennünk kell, s talán ez mindig függött attól, hogy együtt milyenek vagyunk. Milyenek voltunk... Talán rosszak néha, és unalmasak. Gonoszak, és bántóak. Jószívűek, aranyosak. Szépek, és okosak. Nem tudhatjuk. De biztos, hogy egymásnak nem elfelejthetőek.
Hamarosan itt a búcsú ideje, bezárul a könyv, felkerül a polcra. Olvasgatjuk majd megöregedve, magunknak, hangosan az unokáinknak, messze egymástól, minden szereplőről megjegyezve valamit. Mert ilyennek kell lennie a könyvnek.
Eltapostam a cigimet, és visszahulltam a valóságba. Még egyszer körbenéztem alaposan, míg bent aludt mindenki. Talán soha többet nem látom ezt a helyet...
...De mindig otthonomnak érzem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése