Az éj fia 1.

Fáradtan borult az éjszaka homálya a diákra

Fáradtan a diák az éj utcáit járta

Mi él, mi fut gyöngült, ifjú testében?

Mi mozgatja, hajtja, gondolatit mi tartja ébren? 

Ez a fiú az utcán épp helyét nem leli,

Ez a fiú tudja már, hogy senki nem keresi.

Miért keresné, ki kutatná őt éjjel mégis? 

Miért aggódnának egy fiúért, ki a helyét sem leli?

Régóta ballag már a diák az utcán.

Régóta nem világít neki Napsugár. 

Sötétben született e magány gyermeke,

Sötétség viszi lelkét el egyszer örökre. 

Csak az éji városban bízott e legény,

De a csend törik; kettő lép elé, mögé.

Szíve hevesen ver, már elkapta a rettegés, 

Mielőtt a négy rajta a pénzét követelné. 

Szegény ember volt ez, nála semmi vagyon,

Értéke egy aranyszín nyaklánc, mit holt kedvese adott. 

Tagadott hát ő remegve; nincsen ugyan semmije!

Megragadták őt, fegyverrel, öklükkel győzködve. 

Vértől fuldokolva mondta: csak élete van!

Nem tágítottak, egyre verték jobban. 

Villant egy kés, tokja a diák szíve lett,

Látta még, érezte, nyakláncát egy letépte. 

Fáradtan borult a fiú a hideg járdára,

Kezét gyengén a kés nyelére rakta.

Nem látta már, hogy futnak kedvese emlékével,

Életét ez,  nem a kés vette el.

Egyre elúszó elméje azt kérte,

Bárcsak hiányozhatna majd valakinek!

Tudta pedig belül, ez bizony nem így lesz, 

Életét ő már rég elvesztette. 

Többé nem ballag már a diák az utcán,

És többé nem világít neki Napsugár.

Vakon bízott a sötétben a Magány Gyermeke;

A Sötétség vitte el lelkét örökre...