Buszmegálló

  Nem nézek fel, ha nem muszáj. Elfáradtam már e nap súlya alatt. Ez a fránya semmittevés az este! Milyen szomorú, kihalt, és hideg... Az este már őszi. Eltűnt a Nap melege, de most, ez a didergős, magányos este a maga bánatával mégis csodálatos.
  Az vonzza a szívemet, ami a sebeiért felel. Ennyi jut hát a lelkét kínáló embernek; ülhet sokáig egyedül a neonnal kivilágított kisvárosban, autók hangos zúgása, vihorászva elhaladó párok és részegek mellett, azon gondolkozva, hogy miért is él egyáltalán? Választ mégsem kap soha. Erre van ítélve, mint az élet tengerének egy lázadó cseppje, ismételgetve, hogy ,,Egyszer szép lesz minden!"
Van, ami sokkal szebb, és van, ami sokkal ocsmányabb annál, mint ahogy elképzeli, s magában félve nagyít fel momentumokat, amik pont megfelelnek az általa elképzelt tökéletességnek. Ezekbe a pillanatokba kapaszkodik, utolsó menedékként, hogy ne nyelje el teljesen az a furcsa elégedetlenség, ami meghatározza a létét. Ha boldogtalan, valami emiatt mégis boldoggá teszi, de igazán soha nem lehet majd az. És ezt ő is tudja jól.
Ő nem erre született.
  Tudva, hogy én is egy ilyen selejtes, szerencsétlen, hibákkal teli ember vagyok, felnézek a sötétkék égre. Félelmetes felhők vonulnak rajta keresztül, a Nap sugarainak néhány foszlánya pedig olyan mesebeli körvonalat ad nekik. Olyanok voltak, mintha el akartak volna nyelni. Vagy már elnyeltek rég?
  Az apró, mesterséges fények, lámpák, gyújtók lángja, füstölgő cigaretták ebben a súlyos sötétben varázslatosnak tűnnek az egyre hidegebb éjszakában.
Talán így lesz a legjobb.