Chester

Nem hiszem, hogy van olyan ember, akihez még nem jutott el az a mélységesen szomorú hír, hogy a Linkin Park frontembere, Chester Bennington öngyilkos lett. 

Beszélhetnék arról, hogy mekkora alakja volt a zenei életnek; beszélhetnék arról, hogy vajon gyávaság/önzőség volt-e részéről ez a döntés; beszélhetnék arról is, hogy mi lesz így szerintem a Linkin Parkkal. De nem fogok. 

Nagyon kevés zenész, vagy híresség halála rendít meg úgy igazán, mert ha még iszonyatosan kedveltem is a munkásságát, vagy azt a személyt, akit láttam az interjúkon keresztül, mégsem éreztem őket közelinek. Chester Bennington nem ezek közé az emberek közé tartozik. 

Tegnap épp a Campus fesztiválon voltam, mikor a bátyám közölte velem a hírt. Tisztán emlékszem a pillanatra. A kemping felé sétáltunk ketten, és amikor kimondta, megálltam, elejtettem a söröm, és minden egyes porcikám azért könyörgött üvöltve, hogy legyen ez a hír fake. De sajnos nem lett az. Szomorú vagyok. Nagyon. Talán ezzel tudnám leírni legpontosabban azt, amit érzek, pedig ettől jóval komplikáltabb dolgok kavarognak bennem. 

Miért gyakorol rám ilyen erős hatást ez a dolog? 

Hét, vagy nyolc éves lehettem, mikor először hallottam Linkin Park-ot, egész pontosan az In The End című számot. Jópár éve már. És imádtam, rápörögtem, talán évekig minden nap meghallgattam többször (akkor még nem volt internet, semmi mást nem tudtam a zenekarról), de ismerőseim, rokonaim révén egy idő után sikerült szereznem CD-n pár LP számot még, amiket utána az első mellett hallgathattam rojtosra. Nagyjából 9-10 éves lehettem ekkor, abszolút beleszerelmesedve egy bandába, a riffekbe, az énekes hangjába, és a metálzenébe. Ekkor eldöntöttem, hogy kerül, amibe kerül, de kurvára rockzenész leszek. És az lettem. 

Eszméletlen élmény mind a mai napig azokat a régi számokat meghallgatni. Bárhol csendülnek fel, automatikusan kezdek el énekelni, és minden egyes alkalommal visszarepülök oda, amikor először hallottam őket. Ahol döntést hoztam valami mellett, ami lassan 10 éve a személyes identitásom nagyon nagy részét meghatározza. 

Ha nincs Chester, és nincs Linkin Park, talán soha nem fogok gitárt a kezemben. Talán soha nem kezdek el énekelni. Nem tudom, mi lenne velem, ha életemnek ez a minden napját meghatározó dolog hiányozna most a világomból. Annyi szép emlékem nem lenne. Sem hobbim. Sem több, mint 50 fellépésem. 

Nem lettem nagy zenész, és soha nem is leszek. De nem is számít. Élveztem, élvezem, nagyjából minden percét. Enélkül nem lehettem volna egy backstage-ben Ganxstáékkal és a Fish!-sel. Nem álltam volna egy színpadon Kalapács Józsival. Talán közel sem tartanék ott, ahol most tartok. 

Nem nagyon tudom, mit mondhatnék még. Egy ,,Köszönöm" ide nem elég, sem az, hogy ,,Nagyon sajnálom". 

De ettől többet sajnos nem tudok. 

Úgyhogy köszönöm. 

És nagyon sajnálom.

Nyugodj békében, Chester Bennington

"Who cares if one more light goes out?

Well I do"