Az Ugrás

  Széttárt karokkal, enyhén részegen, botladozva sétáltam a főűt a közepén. Tipikus szürke, koraőszi nap, a fájdalmasan üres színhez pedig nem csak a Napot eltakaró felhők, hanem a nagyváros erős szocis, betondzsungeles hangulata is hozzájárult. Unalmas, lepukkant lakótelepek az út két oldalán. Autók százai, tán ezrei parkoltak, meglepően szabálytalanul. 

  Miért nem féltem, hogy fényes nappal a főút közepén elüt valaki? Nem, most kivételesen nem azért, mert részeg voltam. De a válasz pofon egyszerű; nem volt rajtam kívül senki a városban. Sem az országban. Sem az egész világon. Sehol. 

  Nem sokkal azután, hogy beköszöntött az ősz, az egyik reggel arra ébredtem, hogy szokatlanul nagy a csend. Nyomasztóan. Semmi nem szűrődött be az ablakon; se egy magassarkú kopogása, se egy hangosan fékező autó, se egy kukáskocsi, de még csak egy barátságos ,,Kurvaanyád" sem. Először csak azt hittem, hogy egy ünnepnap van, amit elfelejtettem, szokás szerint. Kikászálódtam az ágyból, a kezem egy üres cigisdobozra tévedt, amit egy hangos sóhajjal nyugtáztam. Felkaptam egy nadrágot, és egy pólót, hogy lemenjek egy pár doboz cigiért a trafikba, ami ünnepnapokon is nyitva van általában, szóval reménykedtem, hogy most sem lesz másképp. 

  Egész úton nem találkoztam senkivel. Igyekeztem nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de bennem mégis úgy üvöltött a vészharang, mintha egy meteor száguldana felém. A piacon, ami mellett elmentem, ki voltak pakolva a zöldségek, és gyümölcsök, de a közelükben sem volt senki. Már nem csak a sziréna szólt bennem, hanem végigfutott a hideg a hátamon, és elkapott a rettegés. Az egész olyan volt, mint egy szellemváros. Gyorsan szedtem a lábam, hogy minél hamarabb érjek a célomhoz, aztán gyorsan vissza a lakásba. Elértem a dohánybolt ajtaját. Nyitva. 

  Óriási megkönnyebbüléssel tettem a kezem a kilincsre. Lenyomtam, és beléptem, egy hangos köszönéssel jelezve, hogy itt vagyok. 

  Sehol senki. 

  Ég a lámpa, a pénztárgép be van kapcsolva, de sehol egy lélek. A feszültség belülről jeges kézként kúszott fel a torkomig, jól megragadva azt. Remegő hanggal köszöntem még párszor, de percekig nem volt válasz. 

  Ez vagy egy nagyon szar, de jól kivitelezett vicc, vagy egy rémálom, vagy pedig a pokolban vagyok. Gondoltam magamban. Éreztem, hogy az idegeim nem bírják sokáig, úgyhogy besétáltam a pult mögé, elvettem jópár dobozzal a kedvencemből, az árát pedig ott hagytam a pulton, hátha visszatér valaki pillanatokon belül. Én pedig hazamentem. 

Pár napig a szobám ablakából bámultam, hogy van-e valami mozgás kint, de sehol nem láttam semmit, én pedig úgy éreztem, hogy kezdek megőrülni. Végül úgy döntöttem, hogy kimegyek, és keresek valakit, aki hasonlóan járt, mint én. 

Ezúttal azonban már nem féltem. Bementem a boltokba, és ha kellett valami, elvettem. Így töltöttem masszív ivással a pár nap bóklászást a városban, és láncdohányzással. Jól hangzik? Nem volt az. A csendben, a magányban mást sem tudtam tenni, csak gondolkodni. Mi történt? Miért velem? Miért én? Miért nem bárki más? Kínomban már annak is örültem volna, hogyha halucinálok. Legalább akkor lássak valakit, vagy valamit, ami él, beszél, érez. De nem volt olyan kegyes az elmém, hogy ezt megadja nekem. 

Így kerültem ide. Az út közepére. Egy kis whiskey lötyögött még az üveg alján, és volt még egy pár szál cigim. Nézelődtem. Hátha megpillantok valamit, vagy valakit, aki eltántorít a tervemtől. 

De sehol semmi mozgás. Semmi élet. Nem tudom, hány nap telt el azóta, hogy az emberek eltűntek. Nem tudom, hány napja kóboroltam a városban, keresve őket. Soknak tűnt. Jóval többnek, mint amennyit bárki képes lenne elviselni. Talán nekem is csak azért sikerült, mert volt időm hozzászokni a magányhoz. 

Megálltam a legmagasabb épület előtt a környéken, vagy talán az egész városban. Ittam egy kortyot, és beléptem. Bár működött a lift, én mégis úgy döntöttem, hogy a lépcsőn megyek. 

Fel a tetőre. 

Lassú, és fáradtságos út volt. Az a fajta, amitől azt várod, hogy mikor a végére érsz, egy földöntúli megkönnyebbülést, és boldogságot fogsz érezni, de mikor felérsz a csúcsra, csak a fáradtság, és a lihegés maradt, valamint az érzés, hogy ,,És most mi legyen?"

Én tudtam, hogy mi lesz. Kiértem a lépcsőházból, az épület tetejére, és egy újabb cigire gyújtottam. Kisétáltam az épület szélére, és lenéztem. Megittam a maradék piát, és bámultam a mozdulatlan mélységbe. 

Mindig azt hittem, hogy egyedül vagyok. Legalábbis életem nagy részében. És most, hogy az emberek tényleg eltűntek, rájöttem, hogy mekkorát is tévedtem; hiszen már az is hiányzik, hogy magányos lehessek. Széttártam a karjaim, becsuktam a szemem, és előre dőltem. 

Arra számítottam, hogy alig lesz időm felfogni, hogy mi történik, és a fejem pár másodperc után szétloccsan a betonon. Nem így történt. Abban a pillanatban, ahogy kicsúszott a tető a lábam alól, csigalassúnak éreztem azt, ahogy zuhanok, és életemben utoljára még megnézhettem mindent részletesen. 

Lassan haladtam el az ablakok előtt. Nagyjából félúton megpillantottam egyet, aminek nyitva az ablaka. Mintha mégjobban lelassult volna az idő. Ahogy zuhantam, benéztem oda is. Egy hálószoba volt. Telefon a töltőn, az ágyra téve, közvetlen az ablak mellett. Egy tv az ággyal szemben, és egy szekrény az ajtó melletti falnál. 

Aztán egyszer, abban az ezredmásodpercben, míg pont a megfelelő szögben voltam, hirtelen meghallottam... és nem hittem el. 

Hibáztam. Ismét. 

Mert míg pont a megfelelő szögben voltam, hirtelen meghallottam...

ahogy megcsörren a telefon.