Mondjad
Gyerünk!
Vegyél egy mély levegőt végre, fújd ki, és kezdj el pofázni - mondom magamnak nagyon sokadjára, mióta leültem az asztal felé. A fejem tele minden szarral, ahogy szokott. A nap minden egyes percében kavarognak rosszabbnál rosszabb dolgok bennem, és mindig csak várom, hogy legalább egy kicsit csendesedjenek el, ha már hallgatni nem akarnak. Mint folyamatosan károgó varjak, amik a hajadba fészkelnek, az agyad marcangolva, minden egyes hang pedig egy újabb seb a lelkeden. Forgolódsz éjszaka, reménykedve abban, hogy valaki végre betöri a lakásod ajtaját, megöl álmodban, és elviszi minden vagyonod, hogy még másnak se maradjon semmi abból, ami voltál, az emlékeden kívül.
De nincs ekkora mázlid.
Mondjad!
Próbáltam-e róla beszélni? Persze. Rengeteget. Rengetegszer. Rengeteg embernek. De próbáld meg elmondani, milyen az érzés, mintha egy lyuk tátongana benned, a mellkasodban, és csak szív magába mindent a tagjaidból. Az elmédből. Belőled. Te pedig csak görnyedsz össze, hogy ne érezd, hogyan leszel egyre csak üresebb, és üresebb.
Töltök egy pohár bort. Rágyújtok egy sokadik cigire. Beteszek egy zenét, ami meghozza a hangulatom, reményeim szerint az ihletem is, de semmi. A lyuk egyre nagyobb, és feneketlen. Nem számít sem az alkohol, sem a nikotin - soha nem fogom betömni.
Írjad!
A fehér lap meg csak bámul rád vissza, és olyan idegen, mint még soha semmi nem volt ebben az életben, és nem érted. A kezeidben érzed, ahogy a gondolataid cikáznak. A fájdalom, a rettegés, mint kitörni készülő tűk szurkálnak belülről, de nem fogja őket senki. Nem precíz az öltés, nem pontos, csak fáj, és ki akarod vakarni magadból. Vagy egy tollal, vagy egy billentyűzettel - de nem jön. Mert nincs mögötte szó. Nem vagy mögötte Te.
Nyelek egy nagyot, és kétségbe esek. Elvesztettem volna a képességemet?
És újra el akarok vérezni ezen a színpadon. Hogy újra megtapsolják, könnyes szemmel. Hogy újra, mosolyogva meghajolhassak, és feltűnjek máskor, ismét.
Talán túl sok vért hagytam azon a színpadon.
Talán el kellene búcsúznom tőle.
A lap már nem segít megoldani valamit.Amire eddig csak felhajigáltam azt, amit magamnak gondoltam, és magamnak éreztem, egy ijesztő tükör.
Egy üres lap.
Ez lettem én.
Megiszom a bort.
Elnyomom a cigit.
Csendben maradok.
Várom, hogy az ürességre rárohadjon ez a maskara, amit a testemnek hívok.
Vegyél egy mély levegőt végre, fújd ki, és kezdj el pofázni - mondom magamnak nagyon sokadjára, mióta leültem az asztal felé. A fejem tele minden szarral, ahogy szokott. A nap minden egyes percében kavarognak rosszabbnál rosszabb dolgok bennem, és mindig csak várom, hogy legalább egy kicsit csendesedjenek el, ha már hallgatni nem akarnak. Mint folyamatosan károgó varjak, amik a hajadba fészkelnek, az agyad marcangolva, minden egyes hang pedig egy újabb seb a lelkeden. Forgolódsz éjszaka, reménykedve abban, hogy valaki végre betöri a lakásod ajtaját, megöl álmodban, és elviszi minden vagyonod, hogy még másnak se maradjon semmi abból, ami voltál, az emlékeden kívül.
De nincs ekkora mázlid.
Mondjad!
Próbáltam-e róla beszélni? Persze. Rengeteget. Rengetegszer. Rengeteg embernek. De próbáld meg elmondani, milyen az érzés, mintha egy lyuk tátongana benned, a mellkasodban, és csak szív magába mindent a tagjaidból. Az elmédből. Belőled. Te pedig csak görnyedsz össze, hogy ne érezd, hogyan leszel egyre csak üresebb, és üresebb.
Töltök egy pohár bort. Rágyújtok egy sokadik cigire. Beteszek egy zenét, ami meghozza a hangulatom, reményeim szerint az ihletem is, de semmi. A lyuk egyre nagyobb, és feneketlen. Nem számít sem az alkohol, sem a nikotin - soha nem fogom betömni.
Írjad!
A fehér lap meg csak bámul rád vissza, és olyan idegen, mint még soha semmi nem volt ebben az életben, és nem érted. A kezeidben érzed, ahogy a gondolataid cikáznak. A fájdalom, a rettegés, mint kitörni készülő tűk szurkálnak belülről, de nem fogja őket senki. Nem precíz az öltés, nem pontos, csak fáj, és ki akarod vakarni magadból. Vagy egy tollal, vagy egy billentyűzettel - de nem jön. Mert nincs mögötte szó. Nem vagy mögötte Te.
Nyelek egy nagyot, és kétségbe esek. Elvesztettem volna a képességemet?
És újra el akarok vérezni ezen a színpadon. Hogy újra megtapsolják, könnyes szemmel. Hogy újra, mosolyogva meghajolhassak, és feltűnjek máskor, ismét.
Talán túl sok vért hagytam azon a színpadon.
Talán el kellene búcsúznom tőle.
A lap már nem segít megoldani valamit.Amire eddig csak felhajigáltam azt, amit magamnak gondoltam, és magamnak éreztem, egy ijesztő tükör.
Egy üres lap.
Ez lettem én.
Megiszom a bort.
Elnyomom a cigit.
Csendben maradok.
Várom, hogy az ürességre rárohadjon ez a maskara, amit a testemnek hívok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése