A varjak

Mereven bámulok kifelé az ablakon. Lassan kel a Nap, az ég alja egyre világosabb. Én még mindig ébren, és az udvarra nézek. 

Az udvarra, ami tele van ezekkel a fekete madarakkal. Ugyan olyan mereven, és bambán bámulnak rám, ahogyan én rájuk. A különbség köztük, és köztem, hogy ők nem félnek tőlem. Van köztük kicsi, a javuk átlagos, egy-kettő pedig egyenesen hatalmas. Napokig azt hittem, hogy csak a szemem káprázik, vagy a sötétség űz velem mocskos tréfát, de rájöttem, hogy nem tévedek; többen közülük jóval nagyobbak, mint én. 

Nem is tudom, mikor, és hogyan érkeztek. Nem figyeltem. Úgy sejtem, szépen lassan ideszállingóztak, én pedig hagytam nekik. Ideszoktak. Látták, hogy helyük van nálam, mert nem zavartam el őket. Nem is csináltam velük semmit. Mikor először felfigyeltem rájuk, gondoltam eltűnnek maguktól, akkor sem vettem komolyan. Elvégre ezek csak madarak. Nem tehetek arról, ha köröznek a fejem felett. 

De arról igen, ha fészket raknak a fejemre.

Mire észbe kaptam, már rengetegen voltak. ők pedig csak jöttek, és jöttek, egyre nagyobbak, egyre közelebb, egyre vészjóslóbban. 

  Nem mertem kimenni a lakásból azóta. Egyedül élek a környéken, senkinek nem tűnik fel, hogy itt egy kisebb hadsereg gyűlt, akik csak arra várnak, hogy kibújjak a menedékemből, és rám vessék magukat. Ezek a rohadékok bezártak ide, és nem tudok kimenni. Csak bámulom őket az ablakból, nem tudom, mióta - napok, hónapok, évek teltek-e el, én pedig csak egy újabb cigire gyújtva néztem, ahogy egyre kevesebbet látok abból, hogy valójában milyen lehet odakint. Megöregedtem. Szürkébb az ég, a tagjaim gyengék, és nem érzek már semmit - csak félelmet. 

  Az ég alja egyre világosabb, lassan tényleg felkel a Nap. És én végig fogom nézni, ahogyan megvilágítja ezeket a mocskokat. De tudom, hogy nem fognak eltűnni. Ha ez így megy tovább, soha nem fognak eltűnni. A szívem elkezd hevesen verni, ökölbe szorítom a kezem. 

Nem akarom, hogy itt maradjatok! 

Imádkoztam valami csodáért, míg őket figyeltem. Nem történt semmi. 

Reméltem, hogy más majd, aki erre jár, hátha elküldi őket. Szintén semmi. 

Fegyverem nincs. 

Magam vagyok. 

Nekem kell elküldenem őket. Tudom már egy jó ideje, de nem volt meg a bátorságom hozzá. Közben pedig, ahogy halogattam, egyre kevesebb lettem. Régóta fogalmazódik bennem a gondolat, hogy nincs más választásom; meg kell tennem. Egyedül. Mielőtt tényleg túl késő lesz. Ha nem késő már most, egyáltalán. 

  Az ég alja egyre világosabb. Pillanatokon belül felbukkannak a nap első sugarai. Eljött az idő. 

Remegve a számba teszek még egy cigit, és odasétálok az ajtóhoz. Rágyújtok, közben nézem, hogy mikor süt be a Nap az ablakon. Várok, még egy kicsit... Egy kicsit... 

Megjött a jel. 

  Szívok egy nagyot. Erőtlen kezemmel kinyitom az ajtót, és kilépek. Lehet, hogy utoljára. 

Vagy elzavarom őket, vagy megzabálnak, és beledöglök végre. 

De engem egy pár madár nem fog börtönbe zárni. 

Akkor sem, ha kurva nagy. 

Lépni is alig bírok már. De nem fordulok vissza. 

Többé nem.