A világ végén

Omlanak a vastag kőfalak.

Mi nagy és erős volt régen

Szétfolyik, a földre csöpög,

Lángoló kereszt kúszik az égre.

Sikolyokba takarózva alszom,

Utolsó hörgéseiket hallva

Álmodom; egymás nevét mondjuk,

Miközben kettéhasad a kődarab. 

Amin álltunk, most elszakít.

Láthatom, ahogy eltűnsz.

Érted nyúlnék még egyszer,

De lehúz a súly, s éget a tűz. 

Féltem, nem éljük túl,

Te viszont mindig is tudtad.

Érted éltem egykor,

Pedig már rég halott vagy. 

Én dacolok a tűzzel, súllyal,

És végre felébredek,

De nem nyithatom ki szemem;

Miért, ha nem fekszel mellettem? 

És nem takarlak be ha fázol;

Menedéket nem nyújtok, ha félsz,

Mert ha megfojt az eső

Újra elhiszem, hogy élsz. 

Mi sem tartunk örökké;

Porba a többiekkel együtt hullunk.

Végig égett bennünk a kanóc,

És vérbe folyt a mi viaszunk