Az Út

  Az út szélén ültem. A sebek, amik a testemet borították, nem véreztek, de roppantul fájtak még mindig. Hogy hány volt, azt már én sem tudtam volna megmondani. Minden egyes pengetésnél azt vártam, hogy az összes felszakad. 

  De pengetnem kellett. Nem volt választásom. Azt a dalt el kellett játszanom. Nem maradt más számomra azon kívül. És ott, közel az út végéhez úgy éreztem, ezt még el kell játszanom, mielőtt szembenéznék azzal, ami a legvégén vár. Régóta esett a lágy eső, és egyáltalán nem bántam. Talán azt hittem, tisztára mos. 

  Valahol a dal közepe felé jártam, mikor meghallottam a zúgást a távolban. Felkaptam a fejem. Két fényszóró jelezte a jármú közeledését. Valamilyen káromkodás hagyta el a torkomat gyengén, és nagy fájdalmak árán feltápászkodtam. Lihegve indultam meg az ellenkező irányba, egyik lábamat a másik után húzva, mint egy félholt. Nem volt már bennem erő a menekülésre sem. 

  - Ne most... - súgtam az éjszakába. Nem akartam elfogadni, hogy máris elérkezett a rettegett pillanat. Az autó hangja egy közelebbről jött, és minden egyes másodperccel idegtépőbbé vált. A lelkem maradéka újból átérezhette, milyen az igazi félelem. És sajnos egyre biztosabbá vált számomra, hogy ezúttal utoljára. 

  Hallottam, ahogy a jármű mellettem elkezd lassítani. Elsuhant mellettem, és előttem körülbelül húsz méterrel megállt. Megtorpantam. Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, majd becsapják. A lámpák alatt láttam, hogy tesz pár lépést felém. Ha nem tett volna is tudom, hogy Ő az. 

  Először a fájdalmat éreztem az oldalamnál. Csak utána hallottam a pisztoly dörrenését. 

  Nem volt bennem már annyi, hogy kiáltani tudjak, ezért csak térdre zuhantam, egyik kezemmel a sebhez kaptam, másikban pedig még a gitárom nyakát szorongattam. Tompa testemben is éreztem azt a borzalmas fájdalmat, amit egy golyó képes okozni. Éreztem, ahogy az ujjaim között elfolyik az utolsó anyag, ami még életben tart. Hallottam, ahogy megáll előttem, pár lépés távolságban. 

  - Igazán... célozhatnál jobban is. - lihegtem, egyre gyengébben. 

  - Nem vagy valami nagy célpont. - elmosolyodtam, egy szolid vércsíkkal a szám szélén. Még ilyenkor is képes humoros lenni. 

  - Gondolom, akkor most lezárhatjuk végre ezt az egészet... 

  - Nem én kezdtem. Nekem sem jó, hogy befejeznem nekem kell. - hallottam, hogy újra élesíti a pisztolyt - Ezúttal pontos leszek. Megígérem. Nem fogsz érezni semmit. Neked is jobb ezt az utat a hátad mögött hagyni. Csak szenvedtél, míg rajta sétáltál. - felemelte a fegyvert, és a homlokomra célzott vele. Nem néztem a szemébe. Arra már rég nem voltam képes. 

  - Semmi utolsó kívánság, vagy ilyesmi? - kérdeztem, enyhén felháborodva. Mindig is így terveztem a halálomat. 

  - Azt hittem, hogy a szenvedésnek akarsz véget vetni. De rendben. Mesélj. Mondd el, mit szeretnél! - leengedte a pisztolyt. Enyhülést hallottam a hangjában. Elkezdtem a földet bámulni. Már minden egyes lélegzetvétellel kevesebbnek éreztem magam. Még annyi volt bennem, hogy törökülésbe helyezzem magam, és a gitárt az ölembe vegyem. 

  - Ha ez a vége... Legalább úgy fejezzem be, ahogy illik. Had játsszak addig ezen a darab fán, míg bele nem döglök. - felnéztem rá még egyszer, és láttam, hogy pont ezt nem akarja hallani. 

  - És meddig akarod ezt még húzni ahelyett, hogy elszakadnál az egésztől? - elmosolyodtam. 

  - Ameddig bírom. - mind a kettőnkön végigfutott egy borzasztó kellemetlen érzés. Talán akkor jöttünk rá, hogy mi fog most következni. 

  - Kezdjed. - leült velem szembe. Én pedig elkezdtem. 

Az út szélén ültem. A sebek, amik a testemet borították, mind felszakadtak, és roppantul fájtak már megint. Hogy hány volt, azt már én sem tudtam volna megmondani. Minden egyes pengetésnél azt vártam, hogy hátha begyógyul az összes.