A mi táncunk

  Mint a sebzett vad menekültem ki az épületből. Szinte éreztem, ahogy a beleimet magam után rángatva próbálok még elfutni valami elől, egészen addig, míg utoljára nem köhögök fel vért a tüdőmből, és hajtom le a fejem végre örökre. 

Nem szép játék ez. 

Ha játéknak lehet egyáltalán nevezni azt, ami körülöttünk zajlik. Ezek a múló percek, kinek több, kinek kevesebb, amelyek sokszor tartalom nélkül, csak úgy elsuhannak mellettünk, mert mi nem tudtuk kihasználni. Vagy mert valaki nem engedte, hogy kihasználjuk. 

Levegőért kapkodva rúgtam ki magam előtt az utolsó ajtót. A lendülettől megcsúsztam, és majdnem hasra estem. Sikerült annyira mentenem a helyzeten, hogy csak a térdemre estem. Gyönyörűen horzsolta le tenyeremről a bőrt a beton. Megnéztem. Ekkor vettem észre, hogy szakad az eső. A pólóm pillanatok alatt átázott. 

Itt vagyok most. Mint egy szerencsétlen csöves, az esőben térdelve, enyhén vérző kezeit bámulva. Pár tincsem a szemembe lóg, és az arcomra tapad. Onnan is ömlik a víz. Nem hiszem, hogy kifejezetten jó ötlet lenne ebben a pozícióban maradni. 

De számít ez már valamit? 

Egyik kezemmel a zsebembe nyúlok. Megtalálom, amit keresek. Kihúzom a zsebemből a pisztolyt, s csak bámulom. Mintha farkasszemet néznék mindennel, ami ezelőtt történt, talán még azzal is, ami majd ezután fog. Mindeközben egyetlen gondolat kavarog bennem. 

Ennyi? 

Ha ezt most a fejemhez nyomom, és meghúzom a ravaszt, nincs visszaút. Nincs nevetés, nincs öröm, nincs sör, nincs zene, nincs gitár, nincs család, nincsenek álmok. Vajon én valóban ezt akarom? 

Nem. 

De nem akarok semmit sem. 

Lassan a fejemhez emelem. Az idegtépő kattanástól, mikor élesítem, kiráz a hideg. Összeszorítom a fogaim, a kezem pedig remegni kezd, mintha áram rázná. Érzem, hogy kimegy az erő a mutatóujjamból - nem tudom meghúzni a ravaszt. 

Valaki megfogja a csuklóm. 

Teljesen lefagyok. Félek felnézni a szégyentől. Bárki is az, látja, hogy túl gyáva vagyok ahhoz, hogy éljek, de még ahhoz is, hogy meghaljak. De nem nézhetek magam elé végig. Lassan felemelem a fejem, hogy tekintenünk találkozzon. 

Mikor meglátom a szemeit, úgy érzem, megfulladok. Olyan mély, szomorú, sötét szempár néz rám, melyben úszva úgy érzem, mintha az eget bámulva éjszaka meglátnám a két legragyogóbb csillagot egymás mellett. Millió dolog fut át rajtam, míg bámulom, s alig tudom elszakítani a tekintetem az övéből. Keze még mindig a csuklómon, és ahogy fogja, olyan bizsergés önti el a testemet belülről, mintha életet lehelne belém. 

Értetlenül térdelek lihegve. Barna haja csurom vizes már, mégis olyan tökéletes. Fehér bőre mintha világítana a szürkeségben. 

Másik kezével a pisztoly felé nyúl. Gyengéden kiveszi a kezemből, majd rám mosolyog, én pedig úgy érzem, belehasad a szívem abba a mosolyba. Megremegek, s egyik kezében a pisztolyommal megpróbál felállítani. Én pedig nem értem. Miért jött ide? Miért segít? Miért nem hagy Ő is megdögleni? 

Olyan lassan tudom feldolgozni, hogy alig bírok felállni, akkor is csak úgy szerencsétlenül, félig-meddig, görnyedten, mint egy gnóm. Vizesen, fázva, összetörve. Lihegve állok meg vele szemben. Egy kicsit talán magasabb, mint n vagyok, de nem vagyok benne biztos. Egyik kezemet fogja, másik kezét a pisztollyal együtt teszi az enyémbe. Ismét elmosolyodik, mintha biztatni akarna.

S megszólal a zene. 

Felhúzza a kezünket, majd lassú tánclépésekbe kezd, miközben értetlenül nézem. 

De megpróbálom követni. Bambán és ügyetlenül ugyan, nagyon darabosan, de igyekszem. Keringőnk lassan indul, részemről nagyon ügyetlenül is. De ahogy forgunk, egy pisztolyt közösen tartva az esőben, mintha éreznék valamit. Valamit, ami jó. Valamit, amire vártam. Szinte látom a körülöttünk álló ázó fák irigy tekintetét, ahogyan minket figyelnek, legyökerezve ott a kerítés mellett, öregen és magányosan, miközben mi, fiatalon, múlandón járjuk itt a táncunkat. 

Ó, de milyen tánc is az! 

Szívem egyre hevesebben ver, eső áztatta arcomra pedig átkúszik egy mosoly, és ahogy a szemébe nézek, látom Rajta, hogy boldog. Tudom, hogy ki Ő. Jól tudom. Talán Ő is tudja, én ki vagyok.De az nem számít. 

Csak keringünk a betonon, pocsolyában, esőben, miközben a világ minden szeme ránk szegeződik. Minden esőcsepp ránk akar zuhanni, és mindenki irigyli azt, ami velünk történik. Holtak kelnek ki a sírból, ahogy a zene egyre hangosabb lesz, csak hogy lássák a lépéseket, amiket a lelkünk vezérel. És én otthon vagyok. A lidérces világ kellős közepén, ahol a pokol már csak egy játék; ahol támasz már nincs; ahol minden lélegzetvétel csak arra emlékeztet, hogy mások elől lopom el - itt, ennek a közepén azt érzem, hogy itthon vagyok. 

A zene halkul, mi lassulunk. Honnan szól? Nem tudom. Nem érdekel. Amire szükségem lehet bármikor, itt áll előttem. 

Csend van, és megállunk. 

Vesz egy mély levegőt, s arcán mintha megbánást látnék. Sajnálkozva néz a szemembe. Mint ki nem tudja, hová húzza a szíve. Még egy könnycseppet is látok a sarkában. Nem engedi el a kezemet. Belém pedig mintha villám csapna ismét. 

Vége? 

És ahogy az elején, ugyan úgy lefagyva állok, lihegve. Szemem tele van az esővel, ruháim nehezek, s gyenge lábaimmal alig bírok már állni. Ennyire elfáradtam volna az életben? 

Közelebb lép, és megölel. Én is őt. Arcom a vállára hajtom, s megérzem a vízen túl is az illatát. Mintha minden jó dolog a világon az agyamba szivárogna, még egyszer, utoljára. Érzem, hogy reszket. 

Tudjuk, mi a vége. 

Keze, melyben a pisztoly van, a hátamon elkezd feljebb kúszni, míg nem érzem a csövet a halántékomon. Nagyot nyelek, s jobban magamhoz szorítom. Talán csak egy szót akar hallani tőlem, és megváltozik minden.

Talán csak ki kellene mondanom.

Élesíti a pisztolyt, és újra kiráz a hideg. 

Összeszorítom a fogaim, és várom, hogy meghúzza a ravaszt. 

Ennyi? 

Most már ennyi. Átéltem a legszebb dolgot, amit lehetett. Erre vágytam az életben. Bármilyen rövid is volt. Ezért megérte. 

Tompa puffanást érzek, s eltűnik előlem minden. Utolsó hullámokkal úszok még a semmiben, s csak az lebeg körülöttem, amit ki kellett volna mondanom. 

Szeretem.