Elég

  Mióta vagyok itt? - kérdeztem magamtól, ahogy felriadtam álmomból. Az asztalomon pihentettem a fejem, mint egy munkamániás ügyvéd, vagy egy eltökélt író, de amennyire tudom, egyik sem voltam igazán. Fájt az arcom, az asztal kemény lapja annyira elnyomta, hogy ha nem itt ébredtem volna, és egy kicsit részegebben, hihetőbbnek hangzott volna hogy megvertek valahol. De biztosan nem így történt, és ezzel én is tisztában voltam. Nem aludhattam túl mélyen, amint felébredtem, egyből tudtam, hogy hol vagyok, ki vagyok, és hogy mennyi van az előttem álló whisky-s üvegben.
  Beletúrtam a hajamba, miközben szétnéztem a sötét szobában. Az éjszaka közepén járhattunk, és enyhén lüktetett a fejem. A szemem eléggé hozzá volt szokva a sötéthez, ezért pillanatokon belül megtaláltam az asztalon a hamutálat. Közelebb húztam magamhoz, rágyújtottam, és ittam egy pár kortyot a piából; természetesen csak a fejfájás ellen. Nem esett kifejezetten jól - ahogyan semmi más sem. De szükségem volt rá. Felkapcsoltam a kis olvasólámpát. Végignéztem magamon. Egy fekete nadrágban ültem a széken, egy fehér ing volt rajtam, és a nyakkendőm lógott hanyagul a nyakamban.
Elegáns akartam lenni. Hogyha menni kell...
Eszembe jutott, miért öltöztem fel így. De hogy mikor, az már kevésbé. Az idő elvesztette jelentőségét az életemben. Mióta élek egy szobában? Évek óta? Vagy csak napok teltek el? Ittam egy kortyot, hátha eszembe jut valami - de tudtam, hogy nem fog. Újabb cigire gyújtottam.A doboz még csaknem tele volt; majdnem annyira, mint a szoba az üres dobozokkal. Ennyi volt az élet.
Elegánsnak kell lennem, hogyha hív. 
Nem fog hívni, fogadd el! 
De! De, megígérte. Hiszen esküvőnk lesz, nem emlékszel? 
Mosolynak nevezett ocsmány grimasz csúszott fel az arcomra, és újra innom kellett. Ó, milyen gyönyörű esküvő lett volna az!
Ahogy a táncparkettre viszem, s belekezdünk egy mennyei keringőbe, aztán könnyezve néznek bennünket az irigy párok. Látni fogják, hogyan születik meg a szerelem! 
 Ontottam magamból a füstöt, s ha valaki bejött volna a szobába, feltehetően azt hiszi, hogy a szabadba jutott, és éppen valami földöntúli ködben áll.
Elegánsnak kell lennem, hogyha hív. Elvégre, csak az esküvőmre megyek! 
Elvettem egy cetlit az asztalról, és felvettem a tollat. Elkezdtem bámulni; írni akartam rá valamit.
Nem fog hívni, nem érted meg? 
Ittam még egy kortyot, hogy ihletet merítsek. Éreztem, hogy a szemeim egyre nehezebbek, és néha-néha megrándul az arcom.
De, hiszen esküvőnk lesz! Már ennyire sem emlékszel? 
Elkezdtem írni. Lassan, és igyekeztem minél szebben.
Ne próbálj úgy csinálni, mintha nem történt volna meg. 
Eljutottam a második betűig, az arcom egyre gyakrabban rándult meg.
Mi nem történt volna meg? Miről beszélsz? 
 Egyre nehezebb volt írni a betűket. Belülről valami szörnyű mocskos féreg kezdhetett emészteni.
Meghalt. Érted? Meghalt! A saját szemeddel láttad! 
Megráztam a fejem.
Az csak egy rémálom volt. 
Remegni kezdett a testem, nagyon kellett koncentrálnom, hogy írni tudjak.
Nem, és ezt nem játszhatod ezt tovább! Nézz szembe a ténnyel; meghalt. Elment. Egyedül maradtál.
Leírtam az utolsó betűt is, s bámultam a kis cetlit.
De... az esküvő...
Homályosulni kezdett a látásom, összefolytak a betűk és a tárgyak előttem.
Nincs, haver... Nincs esküvő. Sajnálom. 
Elengedtem a tollat, ami hangosan legurult az asztalról. Szememből egy könnycsepp hullott ki, a leírt szó végére téve a pontot.
Szeretlek.
Könyökömet az asztalra támasztottam, és a tenyerembe hajtottam a fejem.  Sírni kezdtem. Én. Sírni. Mindig is utáltam. Mintha egy mocskos porszívót a szívemre helyeztek volna, ami kiszívja belőle azt a maradék életet, amit talál.
El kell mennem az esküvőre... Elegánsan. 
Nagyokat nyögve és kortyolgatva a piából sikerült felállnom. A cipőm is rajtam volt. Kinéztem az ablakon.
Épp időben odaérek, ha most elindulok. 
Igénytelenül lógó nyakkendővel, szakállasan, égő cigivel a számban felvettem a cetlit az asztalról, és elindultam a templom felé. Nem érdekelt a hideg. Sem a sötét.
Oda kell érnem az esküvőre... Hajtottam magam, s másik felem már szólni sem bírt. Ahogyan én menni voltam képtelen. De mentem, mert éreztem, hogy oda kell érnem. Egy lélek sem járt a kisváros utcáin. Nem volt, ki megbámuljon, botladozó lépteimet látva kiraboljon, vagy csak kiröhögjön. A kis cetlit úgy tartottam a kezemben, mint a tengerészek az iránytűt annak idején.
  Megláttam a templomot. Az udvara meg volt világítva, olyan arany fényű lámpákkal, amilyeneket az Isten is használhat a Mennyben. Próbáltam nyitni a kaput, de az csukva volt.
Hát persze! Hogyne lenne csukva, elvégre nem jöhet be akárki;ez a mi esküvőnk, Kedvesem.
Átugrottam a kerítést, és céltudatosan a főbejárat fel indultam. Lenyomtam a kilincset. Nem engedett.
Hé, engedjetek be! Bent lesz az esküvőm! 
Erőszakosan kezdtem rángatni a kilincset, de az nem engedett.
Senki nem választhat el tőle, halljátok? Álljatok el az ajtótól! 
 Nem volt más választásom; határozottan berúgtam az ajtót. Elég gyenge lehetett a zár, ha elgyengült testem ilyen szánalmas megnyilvánulására is engedett. Elkezdtem az oltár felé támolyogni, miközben a padokat néztem mindkét oldalt. Megannyi démoni arc bámult vissza rám megvetően. 
Remegve mentem, és megálltam az Úr asztalánál. Megfordultam, és körbenéztem. Démoni arcok bámulnak csak a sorokból. Sugdolóznak, közben ujjal mutogatnak rám. 
De nekem... itt az esküvőm! 
Gyászruhában ültek a démonok; temetésre jöttek. Lábaim elgyengültek, és összeestem. Ülésre kényszerültem. Tekintetem a plafonra szegeztem, és rájöttem, hogy nem értek semmit.
De... az esküvőnk! 
Mintha onnan fentről zuhantam volna én is, valahonnan, ahol most Ő van. Sírnom kellett volna? Talán. De nem tudtam. Hiszem már az is meghalt bennem, ami sírni képes. Feltápászkodtam. Elővettem a cetlit.
Szeretlek.
Rágyújtottam. A gyújtóval a felemelt lapot meggyújtottam, és ahogy lángra kapott az alsó sarka, úgy kapott lángra az én lábam is. Elolvastam még egyszer a feliratot, aztán eldobtam a lángoló lapot.
Elindultam lángolva kifelé, közben a kis cetlit néztem. Hogyan emészti fel a láng a szót, és az egészet. Egyre jobban égtem, és éreztem, hogy tagjaim elporladnak.
Ahogy a lapot megemésztette a tűz, úgy égetett porrá engem is, a templom közepén - az esküvőnkön. 

Reggel jött a takarító. Felseperte a port, majd a szemétbe lökte.