Egy papír elmélkedése

  Szeretnék a végére járni annak, hogy mi a problémáim valódi oka. A beteges rettegés, a boldogságra való abszolút képtelenség mind csak mellékhatása valami szörnyű dolognak. A legbosszantóbb, hogy még mindig nem tudom, minek? 
  Egyedül sétálok az utcákon, sötétben, esőben, kétségbeesve. Torkomat megannyi vészkiáltás szeretné elhagyni, de hangszálaim elbénultak a hosszú út alatt - talán már a lelkem is. Itt állok, vagy ülök, önmagam emésztve egy bátor papírral, mi készebb szembenézni az én démonaimmal. 
  Bár máséval én is mindig harcokat vívok. Akkor én is bátor vagyok? Nem. A saját félelmeimmel való szembenézés tesz bátorrá. Netán papír lennék?
 És mitől félhet egy papír? A favágótól? Az ollótól? Tűztől? Hiszen elég egy szikra, ami rosszkor pattan, rossz helyen, aztán pillanatok alatt ég hamuvá az egész. Élethez való ragaszkodása pedig kétségbeesve kapkod az utolsó dolog után, amit érzett; a láng kell neki. Beleszeret, s mint holt hamu üldözi azt tovább, minden mástól rettegve. Legfőképpen attól, hogy már lángolni is képtelen. Több nem is kell neki. Egy lágy szellő is felkapja, darabjait messze szórja szét egymástól - magával is képtelen egyesülni már, nem csak a lángokkal. Végül saját maga hiányába őrül bele bután, mert nem lát kiutat. Csak elrettentő példája lehet a többi papírnak;egy ostoba, de tanulságos kísértet-história, mely ugyanúgy lapokra lesz jegyezve, azok pedig örökre megjegyzik a félelmét. 
  Kérlek, ne nyisd ki az ablakot! A huzat szétszórná poraimat. Hagyj így, itt, bezárkózva. Hamvaim legalább egy kupacban vannak. 

Addig is bánatosan parázslik bennem a remény.