Utolsó tánc

Szívet szaggatóan játszik a zenekar, lassan, a nagy, díszes teremben. Csillár, és gyertyák arany fényében táncol a meghívott társaság; a férfiak frakkban, szmokingban, míg a hölgyek, legyenek azok párban, vagy egyedülállóak, gyönyörű, és egyedi estélyiben. Pincérek, kezükben tálcákkal csak úgy sürögnek-forognak, a pultos a büfében szomorúan nézi a partit, miközben ő bent ragadt munkája börtönében. Volt alkalmam megfigyelni, eddig ugyanis a programom annyiból állt, hogy sorozatban rendeltem tőle a whisky-t.
  Bármennyire is hangulatos ez az este, érzem, hogy nem nekem szól. Nem jár nekem itt több, mint kósza bánat, vágyakozás, semmittevés. Ugyan akkor a remény mégsem hagyja, hogy csak úgy elsétáljak innen. Valami talán megváltozik. Ilyen egy naiv barom gondolkodása.
Már épp megindulnék kifelé, hogy ne kelljen magányomban szégyenkeznem, és ostoroznom magam. Mert mit tehetnék? Berúghatnék becsülettel, hogy a romantikus bálozók kedvét örök időkre elvegyem az ilyen kellemes összejövetelektől? Nem. Ezt nem fogom megtenni. Lassan lépkedek, a keringőző tömegen finoman keresztül, közben egy tálcáról lekapok egy pohár pezsgőt, hogy stílusosan távozzak. Igazítok egyet az öltönyömön és összefogott hajamon, a kijárat pedig egyre közelebb kerül hozzám. Meglepődök, mikor gyengéden megérinti valaki a vállam, majd csengő hangon megszólít.
  - Ne haragudj... - köszörüli meg a torkát, én pedig megfordulok, és lerakom a poharat a közeli asztalra. Nem gondoltam arra, hogy a legszebb dolgot fogom látni, amit egy ember szeme láthat. Leírhatnám, hogy mennyire gyönyörű. Mennyire tökéletes. De nem fejezném ki semmivel sem jobban, ha csak azt írnám: Ő áll előttem. Az, aki számomra igazi. Új zene csendül fel. Mintha a muzsikusok észrevették volna azt a pillanatot, amikor tekintetünk találkozott.
  - Szabad vagy egy táncra? - kérdezi izgatottan, mosolyogva bólintok, nyúlok a kezéért, s a terem közepe felé vezetem.
  - Ezt nem fordítva illene? - kérdezem, még mindig mosolyogva, tekintetünk nem tud elszakadni egymástól.
  - Nem érdekel, hogy illik. Csak táncolni szeretnék az igazi lovaggal. - csodával határos módon érzem, ahogy a bánat fellege a síró hegedűszóval elvész a teremben, szívem pedig mintha virulni kezdene.
  - Segítsek megkeresni? - veszem nyugodtan a figurát, miközben csatlakozunk a táncolókhoz.
  - Megtaláltam. Épp vele táncolok. - meghatódva tartok lépést a zenével, amely már annyira lényünkké vált, mint a fény. Mosolya ragyog, ahogy rám néz, a szívem pedig minden egyes pillantására szeretne megszakadni.
  - Ez túl szép, hogy igaz legyen. - nyögöm ki esetlenül. Úgy érzem, álmodok.
  - Olyan szomorú vagy. Miért ne történhetne veled is valami igazán jó? Emeld fel a fejed, és meghal a fájdalmad is. Ne csak személyekhez kösd a boldogságodat. - nem válaszolok biztatására, csupán élvezem a táncot. Azt, hogy velem van végre, akinek talán velem kell lennie. Meg akarom mutatni a világnak, hogy mi történik ezen a helyen velem. Éreztetni akarom mindenkivel, amit érzek.
  Már teljesen elhittem, hogy van értelme annak, hogy itt vagyok. Rabul lettem ejtve egy ilyen teremtés által. Nem kételkedem abban, hogy ez életem legszebb börtöne.
  Kezd halkulni a zene, s ő távolodik tőlem. Még mindig mosolyog, a szemembe néz. Hirtelen fel sem fogom, mi történik, értetlenül nézek rá.
  - Miért? Hová mész? - megrázza a fejét.
  - Ez a tánc nem nekem való... Sajnálom, érdemedből nem vesztesz semmit, de nem Te vagy az, akit én keresek. Nincs meg benned az az apró kő, ami szikrát tudna gyújtani bennem. Sajnálom. - elengedi kezem, én pedig összetörök. Érzem, hogy a lelkem ezer darabra hullik szét.
  - Ne... Ne tedd ezt velem... - nem szól többet. Megfordul, s eltűnik a tömegben. Újabb zene csendül fel. Bánatos. Az emberek körülöttem mintha mutogató árnyak lennének csak. Minél többen vannak köröttem, annál magányosabbnak érzem magam. Szemeim kutatják még a hölgyet, ki itt hagyott, de nincs ő már sehol. Ez volt minden, amit adhattam, és adhatott; egy utolsó tánc.
  Ismét a kijárat felé veszem az irányt, egy pohár pezsgővel a kezemben. Kiérek a friss levegőre. Sehol senki, ahogy a lépcsőn lépkedek lassan, közben lehúzom az italom maradékát. Megállok a lépcsősor közepén, és megfordulok. Még egy utolsó pillantást vetek az épületre, aminek ajtaja lassan bezárul, eltakarva a benti fény melegségét. Nagyot csattan az ajtó, én meg állok a lépcsőn, utcai lámpák fényében, egyedül a hidegben. S minden, ami velem van, az egy pohár. Ez marad nekem a benti világból. Ennyi jár.
  A poharat nézem már, lefelé lépkedve.
  - Nincs okunk így élni ezt az életet. - meg sem fordulok, csak elhajítom a poharat magam mögé.
  - Érje el a tűz azt is, hogy elégjen... - miközben haladok, várom a csörgést, amely jelzi, hogy a pohár összetört. De nem hallom. Gyanúsan sokáig repül a levegőben. Bele sem gondolok, meddig, ugyanis már rég a sötét utcák fényei alatt lépkedek. Nem tudom, mennyit sétáltam már. Még csak azt sem vettem észre, hogy menet közben rágyújtottam.
  Megállok az egyik lámpa alatt, és nekidőlök. Hány ilyen tánc lesz még vajon? Hányszor leszek kevés még?
  Finoman valaki a megérinti a vállamat. Megfordulok, kezében tart valamit.
  - Ne haragudj, ezt elejtetted. Vigyázz rá szerintem! - a poharamat nyújtja felém. De már félek elvenni.