Főnix

  Itt vagyok hát megint. Szótlanul, egy kényelmetlen székben ülve, közben a monitort bámulom, ahogy a kis fehér háttéren egyre több fekete karakter jelenik meg a billentyűzet kattogásának hatására. Megint valami megváltó jellegű írás készül, a betűk, a mondatok csak szaporodnak, mert valaki Istent akar játszani az internetben. Ez a valaki, aki soha nem fogja fel, hogy nem tud úgy segíteni az embereknek, ahogyan a fejébe vette. De mégis próbálkozik. Talán egyszer sikerül valamit alkotnia, ami elgondolkodtatja az embereket.
  Hiú ábránd ez is. Tudom jól én is. De merném én ezt befejezni? Fosszam meg magam attól, aki én vagyok? A céljaimtól? Feltettem mindenem erre a lapra, és éppen most készül elégni, örök feledésbe vinni mindent, amit ráírtak. Ki olyan hülye, hogy nem biztosítja be magát, legalább egy másik lappal? Csak az, aki tudja, hogy több lapja nem lesz ebben az életben.
  Nincs szükségem arra, hogy minden egyes segíteni szándékozó gondolatom elvesszen a semmiben. Nincs szükségem arra, hogy aki elolvassa, megdicsérje, de ne változtasson semmin. Nincs szükségem arra, hogy szellem legyek mindenhol. Nincs szükségem arra, hogy ne érezzem magam otthon...
  A billentyűzet kattogása szüntelen, mint megannyi gépfegyver, mely sok szeretettel, munkával, és fájdalommal felépített váramat rombolja. Ez a vár talán most dőlt össze nemrég. Én meg állhatok a romok felett, és leshetem, ahogy minden munkám kárba ment ebben a rövid életben.
  Vesztettem? Lehet. Hogy feladnám? Nem. Ha ez az egész úgy is van megtervezve, hogy veszítsek, akkor úgy fogok veszíteni, ahogy az egy emberhez méltó; ameddig annyi erő van bennem, hogy levegőt vegyek, addig fogok is. Csak néha nehéz eldöntenem, hogy lélegzek-e még.
  Vesztettem? Lehet. Vagy csak mint főnix, a megfelelő pillanatra várok, hogy újjáéledjek a hamvaimból.