Földi kárhozat

  Fel-alá járkált az úr a kastélyban. Díszes, hosszú, vörös köpeny volt rajta, seszínű haja derekáig ért, szemében több ezer esztendőnyi mélység, mint egy feneketlen kút. Bőre fehér, jéghideg, arcán se ránc, egyszerre fiatal, s ősöreg. 

  Cipője hangosan kopog a teremben, s visszhangzik minden lépése. Olyan, mintha egy szív dobogása lenne, a fal mellett álló páncélok között, az óriási, merev, sárga fényt árasztó csillár alatt. Úgy járja be a kastélyt a dobogás, mint egy testet a lüktetés. Mert e nemes testében már nincs, mi dobogjon, hosszú évek óta. Az éj szülöttje ő, s nappalt szeme többé nem láthat májusban, mikor új élet sarjad a régi helyére. Nem láthatja csillogni a Nap fényét a havon, a jeges tó felszínén. Nem láthatja többé, mi az a fény. Csak magányosan sétálgat sötét kastélyában, egyedül, mely már vele együtt él - vagy vele együtt holt. 

  S ma mégsem a magánya, vagy a megfosztottsága zavarja. Hamarosan társaságot kap, s ez a halott egyre csak reszket. Miért? Érezhet-e egy ilyen szörny valamit? Sötétségbe burkolózva menekül valami elől, amitől legjobban fél. De attól nem szabadulhat soha, mert az saját maga. 

  Hangosan kopogtat valaki a kastély nagy ajtaján, mire a kastély ura megfordul, s tekintetével, csendesen parancsol az ajtónak; engedje be a vendéget. Az ajtó lassan nyílik, s az úr hasonlóan lassú léptekkel elindul a bejárat felé. Mintha szíve megdobbanna. Egyszerre lobban lángra, egyszerre fagyasztja a félelem. Alig várja már azt, kinek be kell lépnie, mégis futna inkább, ki a napra, mert tudja, minek kell most történnie. Egyre közelebb jár az ajtóhoz,  végre belép, akinek jönnie kell. Kinek szépsége olyan, mint a hajnalé. Ki kárpótolja minden rosszért, amivel az élete jár. Belépett az egyetlen dolog, az egyetlen lény, akiért élni képes,  akit átkozott életében még meg akar szerezni. Ő a mindene. S Ő a veszte is egyben.

  Az ajtó csattan a lány mögött, szőkésbarna haja fátyolként omlik vállára, szeme éles, fiatal még,  fájdalmas, tán döfni is képes tekintetével. Minden porcikájában ott az élet, a remény. Minden, mi hiányzik a sötétség urából, ki most vele szemben áll. Találkozik kettejük tekintete, de félelmeik, kétségeik ellenére egymás karjaiba rohannak. A vámpír reszketve öleli legfényesebb kincsét, olyan erővel áll ellen saját magának, hogy lelkének porhüvelye szíve szerint felrobbanna. Nem szólnak, csak ölelnek, mert nem tudnak mit mondani. Az Éj figyeli őket. Hiába gyúl fény a kastélyban, az ablakon beszűrődik a sötétség. S nem menekülhetnek előle.

  A gonosz teremtmény könnyeivel küszködve, szelíden eltolja magától kedvesét.

  - Kedvesem… Ezt nem tehetem. Szerelmem… Bármit, bármit megtennék, hogy Veled lehessek, tudod jól. Nincs előttem akadály. – fájdalmas hangjától mintha menedéke is reszketne

  - Miért mondod ezt? Talán bánt valami? – értetlenkedve kérdezi a Hölgy, fehér ruhájában.

  - Minden porcikám vágyik arra, hogy Veled legyek. De tudom, kevés vagyok. A bennem lakozó vágy felemészt Téged, hamarosan. A puszta jelenlétem az, mi Téged elpusztíthat! Ezen az úton velem nem egyesülhetsz. Nem kárhozlak az éjszaka életére. Ne tarts Velem! Menj most el. Menj! Örökre! Találj magadnak egy embert… Valakit, aki huszad úgy szeret, ahogy én, s már jó kezekben vagy. Találd meg az embert ki elvesz, s gyereket ad Neked, élőt!  Őt majd boldogan neveled, boldogan öregszel meg. Hagyj engem így sorvadnom. Mindenhol ott vagyok, ám mégsem vagyok sehol. Mindenkit kísérek, ám valahogy mindig ott leszek. De nem, mint élő ember. Itt leszek úgy, mintha egymagam volnék. Ha Nélküled semmit sem érnék…  Egy Angyal, aki törött szárnnyal lüktető szívemre szárnyal. – lehajtja fejét a gróf, s szenved. Testében oly tűz ég, mit senki ki nem bírhat, ki lábával járta már e földet. Csak a gróf, ki kárhozva született. Szemébe néz a hölgyének.

  - Megtettem Érted mindent. S annyira szeret a halott szív, mely csak Neked lüktet, hogy kész vagyok elengedni a boldogságért. – jobb kezével szívéhez kap. A bánat egész testét belülről felgyújtotta. S csak most hallja, új vendég áll a ház előtt. Vendég? Egész sereg. Dühös kiáltások, átkok érik a grófot.

  - Észrevették volna, hogy eltűntem? Mindegy. Grófom, ne mondj ilyet! Átkod nehéz, s nem hordhatom, de segíteni próbálhatok.

  - Próbálhatsz, de belehalsz. Erőm nincs több. Ez halálom, s éltem próbája. Ne nehezítsd meg! – kintről dobogás hallatszik, s egy hang válik ki a tömegéből. Fájdalmas hang az is.

  - Gróf uram! Kérem szépen, a lányom adja vissza élve, had éljünk békességben. Önt Ő nem cipelheti. Engedje hát, kérem, had jöjjön ki! Én tudom, hogy szereti, úgy, ahogy senki más, de minden lélegzete nem lesz más; boldogtalanság. Ezt akarja, Gróf? Ha elengedi, elmegyünk, s életben hagyjuk. Bocsásson meg, de nincs választásunk.

  - Hallod ezt, életem? Nem lehetsz velem. Menned kell. Az ajtó nyitva. Távozz! Kérlek! – majdnem sír az úr. Lelkét a halál nem vette el. Nem létezik Ő még egyszer. Kedvese közelebb lép, kezét vállára teszi.

  - Ó, mily jó vagy Te! El én sosem feledlek. Kérlek, ne hagyj el engem! Vállalok mindent, csak Veled lehessek. – kést húz elő ruhájából, s vékony vágást ejt karján. Nem komoly, de elég.

  - A sorsunk elért. Szeretlek! Ha itt s most vége kell, hogy legyen! Inkább vedd el éltem Te, minthogy lassan valaki olyan, akit nem is szeretek.

  - Ó, mi önzésre késztetsz? Ostoba leány! Életemben először, s utoljára; önző leszek! Gyere, had csókoljalak meg! Csókom után lelked örökké szomorú lesz! – lelkük egyesül, ahogy egymáshoz hajolnak, a levegő szikrázik köröttük, mikor ajkuk összeér. A pillanatban ugranak az időben. Csak kettejük számára rengeteg perc vész a semmibe, s közben a Gróf kedvese életének erejét szívja. Eltávolodik, s a Hölgy, akit otthagy, elernyed, elgyengül. Nyögdécselve próbálja szerelme nevét mondani, ám nem sikerül neki. Közben betöri az ajtót a sokaság. A gróf még utoljára reánéz, s hangját hallja a fejében.

,,Nem vehetem el Tőled az életed. Én most elmegyek. Sajnálom… Szeretlek! Vár Rád a boldogság. Immár nélkülem. Most én vagyok a törött szárnyú angyal.”

  Földre engedi a gyenge Hölgy testét, s előrelép. Fáklyákkal, fejszékkel szaladnak felé. Karját széttárja, s várja, hogy végre vége legyen. S eltűnjön csendben. Nem hagy mást, csak bánatot. S a világ haragos, mert egyszer… Csak egyszer… önző volt