Fénytelen kép

Egész jó nap volt, aztán mindent beborított a sötétség. 

Szürkén bólogattak a meztelen faágak, és úgy éreztem, ködös tekintetét rendre rám emeli a reggel. Felhőtlen ég alatt sétáltam, bajszomon ragadt a pára, meg se töröltem. Dolgom épp nem akadt akkor sem, kötelességemnek viszont éreztem valamit, ezért a keményre fagyott sárutat nem hagytam el a mezőn (nem volt ösvény másik). Pedig láttam, hogy nyugaton arany sugarak melegítik a tisztást és a betont. Fotót csináltam róla, de előre mentem tovább (nem volt ösvény másik, mondom). Az fontos. A cél, eltökéltség, akaratból is csak az erős a jó. Járnék én ki ösvényeket, de sáros lesz a nadrágom szára. Persze, lecserélem. 

Megint fel, és megint le. Gondoltam, morogtam, aztán mindent beborított a sötétség. 

Se előre, se hátra. Szarban vagyok, a nadrágom szára is sáros már megint.

Tapogatózok azért, hátha egyszer csak nem tudom előrébb tolni a lábam.

Jó esetben koppan is majd egy nagyobbat. Ha nem, mondjuk az se baj. 

Nem. Sebaj. De azért állok. Én nem az vagyok, aki az imént sétált. 

Csak ugyanannyira nem merek. Lefotóznám és megmutatnám. 

De fény nélkül azt se lehet. Leülök, ahol vagyok, a sárba. 

Dörzsölöm le a nadrágom száráról, rosszat kívánok neki.

Holnap is ezt csinálom én (nem én), csak az ülepével. 

Mindig sáros valami, nem lehet akárhová menni. 

Vagy akárhová leülni. Meg sötét is van. 

Elvagyok az állandó tisztítással is. 

Én tudom, hogy nem az én hibám. 

Nem miattad ugyan, de tudom. 

Akár mondhattad is volna. 

A sötét tőled lett enyém.

Fényt meg én csinálok. 

Nincs jobb dolgom. 

Ez a szar meg

még mindig

sáros.